Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (7)

Nagyon szeretem, ha a népművészeti elemek nemcsak a hagyományos formában láthatók, vagy hallhatók, hanem modern feldolgozásban is megjelennek itt-ott. Jó példa erre a zene, ahol számos szerző szinte számtalan műve épül az ősi dallamokra. Viszont nem tartozom azok közé, akik művészi alkotásaik alapjául kizárólag a népművészetet tartják helyesnek, vagy egyáltalán elképzelhetőnek.

Ha az ember önállót szeretne alkotni, előbb-utóbb rádöbben, hogy az szinte lehetetlen, hiszen minden, ami benne van, belőle jön, valamikor, valahogyan, valahonnan – ha csak csíráiban is – a külvilágból került bele, a környezetében látta valahol, valamikor, és meg kell elégednie azzal, hogy az így (akár tudat alatt) összegyűjtött motívumokat, elemeket mindössze kiegészíteni tudja csak valami önállóval, vagy önállónak hitt bővítéssel.

Annak, aki eleve a sokszorosan látott és jólismert népművészeti kincsből merít, valamivel könnyebb dolga van, mert senki sem vádolja lopással vagy másolással, még akkor sem, ha egy-egy jól ismert hímzés díszítéseihez alig ad hozzá valami újat, akár színekben, akár az elemek megváltoztatásával, ha azt például egy porcelán váza ékítésére használja.

Kókuszhéj faragványaim tervezésénél mégis sokáig haboztam, mielőtt hozzányúltam volna valamilyen magyaros díszhez, mert azért egy kicsit mégiscsak lopásnak tartottam. Érdekes, hogy ugyanakkor egy-egy ősi kelta, vagy akár kevésbé ősi perzsa, vagy török ékítmény „újraélesztésekor” nem éreztem semmilyen gátlást.

Az első eset matyó mintával történt és – ha már lopás, akkor legyen egyenesen másolás – egy kirakaton díszelgő motívumot másoltam le. Persze megtudakoltam, hogy ki tervezte, és hogy megengedi-e a szolgai másolást. Megengedte, és azt mondta, hogy nem sok tervezni való volt rajta, hiszen a matyó minta, az matyó minta... Szóval ez ilyen egyszerű a népművészet esetében.

A második és addig utolsó nekirugaszkodásomat egy mézeskalácson látott minta indította el.

Gátlásom a minta felhasználására (már?) itt sem volt, hiszen bárhol lehet látni hímzéseken, „tulipános ládákon”, vagy akár húsvéti tojásokon. Jellegzetesen magyaros motívum, de sajnos nem tudom, hogy létezését melyik magyar tájegység népművészetének köszönhetjük. Talán kalocsai motívum. A minta színeire már nem emlékszem, de elhatároztam volt, hogy piros színeket fogok használni. Nem régen azelőtt ismertem meg a friss-, vagy ivókókuszt. Félérett kókusz (el is neveztem kamaszkókusznak), amelynek a héja világos krémszínű, hasonlít a kőrisfa színére, sőt néha az elefántcsontra. Sajnos nagyon vékony a héja. Ritkaság az egyenletesen két miliméter vastag héj. Ezért aztán inkább csak berakásokra alkalmas, vagy arra, hogy a héj darabkáit rakjuk be, például barna (érett) kókusz héjába. Azonban sötétíteni is lehet, akár sütőben vagy forró olajban. Különböző fokon különböző árnyalatúra lehet színezni, és mert már a „nyers” héjak között is tekintélyes lehet a színkülönbség, így meglehetősen sokféle színváltozat érhető el.

Könnyű elhatározni, hogy – mondjuk – piros színeket akarok használni, de a megvalósítás egyáltalán nem egyszerű. Piros, természetes anyag alig van, és ha mégis talál az ember ilyet, sajnos rendszerint olyan, ami idővel kifakul. Ilyen például a rákpáncél. Gólyacsőrrel még nem próbálkoztam, de az – eltekintve attól, hogy nehéz lenne beszerezni – valószínűleg ugyancsak kifakulna. Piros kövek persze vannak, például korallok, vagy a piros (inkább vörös) jáspis, de kövek megmunkálására nem vagyok berendezkedve. Tehát marad a műanyag. Ne tekintsük a műanyag és a természetes (bió) anyag összehozását szentségtörésnek. A festék, amivel a tulipános ládikát látjuk el gyönyörű mintákkal, ugyanúgy a vegyipar terméke, mint a műanyagok. De természetesen a sok műanyag közül csak néhány alkalmas ilyen munkák elvégzésére, és azok között is csak ritkán találjuk meg a megkívánt színűeket. Az egyik jól használható anyag a PVC (poli-vinil-klorid), csakhogy abból félkész áru alig néhány színben készül. A fehéren, feketén, piroson kívül általában még egy-két, meglehetősen csúnya szürke és egy ugyancsak gusztustalan, világos olajbogyó-zöld létezik. Persze a műanyaggyárak fűnek-fának küldenek ingyen színminta-láncokat, amelyeken néha 50 különböző színű mintalapka is ékeskedhet, de ha szeretnénk tőlük egy kiválasztott színű lemezt vagy táblát kapni, töredelmesen bevallják, hogy nagyon szívesen, ha legalább öt tonnára valót rendelünk meg belőle... Egy járható trükk, ha csak kis darabokra van szükségünk a színből: kivághatjuk magából a megtetszett mintalapkából.

Egy másik, e célra nagyon jó műanyag a PMMA (poli-metil-metakrilát), paraszti nevén plexi. Ezt az anyagot nagy szeretettel használják reklámtáblák, üzletek nevét eláruló, óriási betűk és rengeteg más, kirakatba állítható állvány, polc és egyéb mutatós tárgy előállítására. Ezért rengeteg színben kapható, főleg három miliméter vastag lemez formájában. Egy egész lemez rendszerint 120x200 centiméter. Csakhogy ezzel az anyaggal is baj van: a reklámtáblákhoz gyakran elég jó a félig átlátszó, vagy teljesen átlátszó szín. Ritka a fedett szín. És mert nagyon sok olyan tárgyhoz használják, amelyen kozmetikai cikkeket, gyógyszereket mutatnak be drogériákban, gyógyszertárakban vagy illatszer boltokban, a plexi színminta-lánc „termi bőven a rózsaszínnek mindenféle fajait”. Tehát kókuszhéj tárgyak berakásához alig van néhány használható és eléggé át-nem-látszó szín. Ráadásul abból igaz, hogy nem öt tonnát kellene megrendelni, de rendszerint egy egész lemezt, ami testvérek között is 2,4 négyzetméter. Szerencsére, mert a fönt említett tárgyak egyedi darabok, vagy nagyon kis szériák, elkészítésük kézi munkával történik, gyakran az említett 3 mm-es lemezekből. És mert ilyesmiből sok kell, meglehetősen sok vállalat foglalkozik kizárólag a plexi kézi megmunkálásával. Némelyik vállalat pazarló, és a (néha még óriási!) maradék darabokat egyszerűen kidobja, de vannak olyanok is, ahol egy darabig megőrzik a maradékot. Ilyen helyekre érdemes eljárni és böngészni a színek között. Mi az, hogy érdemes? Az embernek egyszerűen nincs más lehetősége, ha nem akar több négyzetméter anyagot megvenni egy bizonyos színből, amikor mindössze néhány négyzetcentiméternyire van szüksége. De persze a böngészéshez szerencse kell, mert mint mondom, a leggyakrabban használt színek a berakáshoz szóba se jöhetnek. Nekem szerencsém volt! De térjünk a tárgyra.

A 182-es számú nyakék forró olajban sötétített kamaszkókusz fenékdarabjából készült. Miután a darab domború, a plexi lemezt, amelyből a berakásra szánt darabokat akarjuk kivágni, domborítani kell. Ehhez magát a kókuszhéj feneket használhatjuk, amely ez esetben kereken 7,5 cm átmérőjű volt. Elég, ha ehhez a plexi lemez egy négyzet alakú, négyzetdeciméteres darab. Ha van elég anyagunk, jobb ha a darab 11x11 centiméteres. kell hozzá egy gyűrű, amelynek belső átmérője kicsit nagyobb a kókuszhéjnál, tehát itt 81-85 mm (de még a 90 mm-es is megteszi). Ha nincs ilyen kéznél, kivágunk egyet lombfűrésszel, mondjuk 10 mm vastag, rétegelt falemezből. Két fogóval megfogjuk a plexi egy-egy – átlósan szemközti – sarkát és egy főzőlap fölött, hol egyik, hol másik oldalát odatartva, lágyra melegítjük, rádobjuk a kókuszfenékre és a gyűrűvel leszorítjuk. Hogy ne kelljen addig nyomva tartani, amíg megfelelően lehűl, ki szoktam készíteni egy nagyobb edényt tele hideg vízzel, és azt teszem rá a gyűrűre súlynak. Ha a dolog nem sikerült (például félrecsúszva került a kókuszra), a darabot újra (meg újra) föl lehet melegíteni, és a műveletet újra el lehet végezni.

Amire azonban vigyázni kell, az a melegítés. Ezek az „előkelő” plexi lapok rendszerint öntve készülnek és polimerizációs fokuk olyan magas, hogy már nem valódi, termoplasztikus anyagok: lágyítani hagyják magukat, fölolvasztani nem! Tehát, ha túl mohón melegítjük, vagy egyáltalán: túlmelegítjük, az anyag fölforr belül és kis buborékok keletkeznek benne. Nyolc és fél éves voltam, amikor ezt megtanultam a lelőtt repülőgépekből kiszedett plexi lemezek lágyítási kísérleteinél (amikor a háború a végéhez közeledett, 1945 elején) .

A fenti nyakékben a narancssárga és a világospiros: plexiből vannak. Volt szerencsém találni ilyet. A sötét-, vagy meggypiros azonban ABS (akrilnitril-butadién-sztirol). Ez az anyag is alkalmas lenne a berakásokhoz, de belőle a megfelelő színű félkészáru olyan ritka, mint a fehér hollók kötelékében repülő császárpingvín... A berakott darabok egy, a vállalatunknál fröccsöntött zuhany nyeléből származnak.

Miután találtam világoskék plexit is, elhatároztam, hogy megcsinálom ennek a mintának egy színváltozatát.

Ez a 185-ös számú nyakék. Anyaga sütőben sötétített kamaszkókusz héj. Sajnos a kék nem olyan égszínkék, mint amilyet szerettem volna, de a fénykép előnytelenebbül mutatja a színét, mint amilyen a valóságban. A fekete és a fehér berakás is plexi. Ezek a darabok úgy készülnek, hogy a papíron megtervezett minta rajzát ráragasztom a kókuszhéjra is, és (egy azonos rajzot) a domborított műanyagra is. Világos, hogy ez esetben három plexi lemezt is kellett domborítanom: egy-egy fehéret, feketét és kéket. Mindegyiken rajtamaradt a rajz, miután kivágtam a szükséges darabokat. A fehérben „maradtak benne” a kevésbé egyszerű darabok, azaz azon, azoknak a rajza még rajta volt. Elhatároztam, hogy megcsinálom belőlük a 185-ös melléktermékét. Kivágom a darabokat és belerakom barnakókusz-héjba. A már kivágott, egyszerű darabok pótlására domborítottam egy újabb fehér lemezt. Ez lett a 194-es nyakék.

Mellékterméket csinálhattam volna a másik két színből is. Sőt, ezzel a módszerrel – miután a domborított darabokon mindig rajta marad a ki-nem-vágottak rajza – a melléktermékeknek végtelen sorát állíthatnám elő. De nem akartam „a lovat agyonlovagolni”.

Amikor ezeket a nyakékeket megmutogattam, unokaöcsém feleségének jó ötlete támadt: mi lenne – kérdezte –, ha barnakókusz héjba nem valami fehéret, hanem különböző színűre sötétített kamaszkókusz héjat raknék bele? Az ötlet nagyon jó volt, és én alig vártam, hogy belekezdhessek a megvalósításába. Ez lett a 199-es számú nyakék.

A minta fő motívuma megmaradt, de nem akartam negyedszer is ugyanazt csinálni, ezért néhány apró változtatást rajzoltam bele. A legvilágosabb berakás „nyers” kamaszkókusz héj, a másik két színárnyalat sütőben „elkövetett” sötétítés eredménye. Itt azonban a nyers kókusz héjjal hasonló történt, mint a domborított fehér plexivel, csak itt nem a még ki nem vágott darabokra volt szükségem, hanem magára a nyers kamaszkókusz-héj fenékre, amelyben már néhány kivágás tátongott. A többi darabot is kivágtam belőle és sötétített kamaszkókusz héjdarabokat raktam bele. Ez a 212-es nyakék, amely így tulajdonképpen a 199-es tárgy mellékterméke.

Közben azonban egy kamaszkókusz fenék sötétítése olyan színűre sikerült, amely kiabált a fekete berakás után! Ez lett a 203-as nyakék.

(A fénykép sajnos nem mutatja élethűen az alapszínt.) A berakás fekete plexi. A nevetséges poén – most jutott eszembe –, hogy a 185-ös darab elkészítésénél maradt egy domborított fekete plexi, amelyből jónéhány darabot vághattam volna ki (a rajz még most is rajta van). Mindegy, mert a többi darabhoz amúgyis kellett egy újabb plexilemezt domborítanom. A másikból meg – esetleg egyszer – lesz egy újabb melléktermék...

Már azt hittem, hogy a történetnek itt vége van. Igenám, de unokaöcsém feleségének jó ötletét – amelyből a 199-es nyakék származott, meg kellett valahogy hálálnom. A legkézenfekvőbb dolog volt megcsinálni a 199-es másolatát (amennyire ilyesmi egyáltalán lehetséges, hiszen nincs két egyforma kókusz!). Meg is csináltam, ami így az ő ajándéka lett. Íme a 199-es másolata:

Ezáltal viszont keletkezett egy újabb kamaszkókusz-fenék olyan kivágásokkal, ami által egy újabb melléktermék alapjául szolgálhatott. Csak nagyon enyhén sötétített héjdarabokat raktam bele. Ezért a két szín alig különbözik egymástól. Ez lett a 214-es nyakék.

Közben azonban fölbukkant egy újabb „ivókókusz” az üzletekben. Természetesen első dolgom volt kipróbálni, azaz megkóstolni. Sok leve volt és kimondottan jó, kókusz ízű, ellentétben a kamaszkókusz még bőségesebb, de pocsék ízű levével. Eleinte azt hittem, hogy ha a kamaszkókusz félérett, akkor ez az „új kókusz” talán háromnegyed-érett. Azt hiszem, el is neveztem „ifjonc kókusznak”. Ám rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Teljesen érett kókuszról van szó, amelyet valószínűleg a kókuszvíz minőségét szem előtt tartva tenyésztettek ki. A „húsa” a közönséges kókuszénál keményebb, ízetlenebb és szárazabb. Továbbá a zsírtartalma is jóval kisebb szerintem. Faragásakor a héját is keményebbnek éreztem, de még nincs vele elég tapasztalatom. Egy dologban azonban biztos vagyok: kamaszkókuszt soha többé nem fogok találni az itteni üzletekben! Mindkét fajtát darabra árulják és egyforma az áruk. Az egyik levének nagyon jó az íze, a másikénak szinte kellemetlen. Az egyik nagyobb, a másik kicsit kisebb, és a félig rajtahagyott burok miatt nehezen hozzáférhető. Ráadásul erősen romlandó és ezért hűtve kellett tárolni az üzletekben is. Tehát ameddig ezt az újfajta kókuszt behozzák, senkinek nem fog eszébe jutni a másikkal próbálkozni. Az ízét ismerve már azon is csodálkoztam, hogy évekig kapható volt.

Az új ivókókusz héjának a színe furcsa, egyenlőtlen, de mégis majdnem olyan sötétbarna, mint a közönséges kókuszé. Így hát, a nagyon kevés kamaszkókusz héjam, ami még megmaradt, hirtelen nagyon értékessé vált és kár lenne elkótyavetyélnem. A „nyers”, azaz sötétítetlen kamaszkókusz színéhez nagyon jól megy az élénk piros. Ezt eddig egyáltalán nem használtam ki, és most már csak kevés alkalmam lesz ennek a szép színkombinációnak a kipróbálására. Kiválasztottam a nagyon kevés közül egy jószínű fenékdarabot és – piros plexi berakással – ezzel a mutatós népi motívummal láttam el. Ez lett a 219. nyakék.

Nagyon meg fogom siratni a kamaszkókusz eltűnését, mert fölfedezése óta sokkal színesebbé váltak a faragványok, mint ahogy azt előtte, a csupán csokoládé barna kókuszhéj tette lehetővé. A 146-os számú nyakéknél használtam először, és az azóta elkészült 82 nyakék közül 52-ben fordul elő valamilyen formában. 33-ban az alapot adja, azaz maga a fenékdarab a kamaszkókusz-héj. Nem fogok lemenni érte a trópusokra, és csak remélem, hogy ennek az új ivókókusznak a héja valamicskét pótolni fogja, vagy újabb színváltozatokkal helyettesíti.

Azonban, most aztán már tényleg befejezettnek tartom a sorozatot. Egy következő színváltozathoz már illik más motívummal játszani. De hát amikor az elsőt befejeztem, a jó nagy munka után eszembe se jutott volna, hogy még egy hasonlóba belevágok. Ki hitte volna, hogy végül kilenc darab készül el, ha nem is egészen azonos, de nagyon hasonló mintával?

Zollikerberg, 2017. IX. 13. – 2019. IV. 11.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (7)

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK