Gyimóthy Gábor: A fiú a delfinen
Kis csoport voltunk. Gyerekek is voltak közöttünk. Mínusz két-három fok lehetett december másodikán, nem túl későn este. A talaj keményre fagyott. Akik minket a határra kísértek, azt mondták, hogy menjünk oda, ahol látjuk azt a lámpát égni, az már Ausztria. A lámpa távolságát 4-500 méterre becsültem, de kicsit könnyezett a szemem a hideg, nyugati széltől.
Odamentünk. Az már tényleg Ausztria volt. Egy házikóban szalma volt a földön és néhányan barátságosan fogadtak bennünket. A szalmán már aludt egy csoport, akik előttünk érkeztek oda. Kaptunk egy meleg teát és egy kis szelet Bensdorp csokoládét, amiért persze nagyon hálásak voltunk, de a leghálásabbak azért, hogy mögöttünk volt az egykor szinte átjárhatatlan „vasfüggöny”...
Lefeküdtünk a szalmára, és az egésznapi feszültség s a bizonytalanság következtében el nem múló idegesség eltűntével úgyszólván a teával a kezünkben aludtunk el. De néhány óra alvás után – még sötét volt – teherautóra raktak bennünket, és vittek valahova. Senki nem kérdezte, hogy hova. Én – ha jól emlékszem – ülve aludtam tovább az autón.
Ennek most, néhány nappal ezelőtt volt 65 éve.
Hamarosan Neusiedl am See-be érkeztünk, ahol egy kocsmaszerű kávézó-étterem egyik nagyobb helyiségébe raktak be minket ideiglenesen. Ez a falu a Fertőtó északi csücskénél terül el, egykori magyar neve Nezsider.
Megérkezésünkkor föltűnt, hogy fénycsövek világítják be az utcákat, szemben az akkori magyar falvak sárgán hunyorgó villanykörtéivel. Egy csapásra évtizedekkel a jövőben éreztem magam, amikor megláttam, hogy a vödrök és lavórok nem bádogból vannak, hanem polietilénből! Addig ezt a műanyagot legföljebb egy-két gramos alkatrészek formájában ismertem. És egy motorkerékpár kormányán furcsa habműanyagot láttam, amiről akkor még nem tudtam, hogy poliuretán hab. Szóval nemcsak Ausztriába érkeztem meg, hanem – Magyarországról tekintve – kétségtelenül a jövőbe is!
Miután Budapesten nem jártam ilyen helyekre, nem tudom, voltak-e ott akkor már lemezjátszó automaták, amelyeket pénzérem bedobással lehetett működtetni. Itt ezeket a zenegépeket eleinte Wurlitzereknek nevezték (föltalálójuk nevét használva), később elterjedt az amerikaiból származó dzsúkbox (jukebox) elnevezés. Egy ilyen herkentyű állt abban a helyiségben is, amelyben rostokoltunk. Nekem az is a jövőből odaröppent csodagépnek tűnt. Arra már nem emlékszem, hogy hány-schillinges érmet kellett bedobni ahhoz, hogy a masina lejátsszon egy lemezt, de valaki hamar kiderítette, hogy forinttal is működik. (Volt ötforintos érem? Ha volt, azzal működött.) A forintnak alig volt valami értéke Ausztriában, mert közvetlenül a forradalom után mindenki azt hitte, hogy Magyarországon óriási infláció, azaz a pénz elértéktelenedése fog bekövetkezni. Ezért ott 100 forintot 5-6 schillingre lehetett csak átváltani, ha volt olyan, aki ennyiért kockáztatta egy százforintos megvételét. Pedig az Magyarországon nagy érték volt, és még sokáig az is maradt. Az utolsó, havi fizetésem a Magyar Optikai Műveknél 1100 Forint volt.
Valaki rábukkant egy lemezre, amely a Dean Martin által énekelt szám (Memories Are Made of This) német változata volt (Brennend heißer Wüstensand), enyhén giccsesített szöveggel. Ez persze engem nem zavart, mert a szövegből csak néhány szót értettem. Ezt a számot aztán legalább félóránként egyszer lejátszatta valaki... (A szám erősen émelygősített magyar változatát Boros Ida énekelte később, Honvágydal címen.)
Íme a szám német változata:
Dean Martin előadásában:
És Boros Ida cukrozott ájtatosságával:
Azt hiszem, akkor és ott még senki nem szenvedett a honvágytól, sőt a végre átlépett határ után egészen más dolgok foglalkoztatták. Hova menjünk? Mit csináljunk? Mi lesz velünk? Hiszen nem mindenkinek volt közvetlen rokona, ismerőse, vagy akár egy vállalattal jó előre megbeszélt munkahelye.
Másnap vonatra rakták a társaságot, és aránylag hosszú utazás után megérkeztünk Ennsbe. Ez a Dunába torkolló, Enns folyócska melletti kisváros, Linztől 20 kilométernyire fekszik, Kelet felé. Saját magát Ausztria legrégibb városának nevezi. A rómaiak idejében Lauriacum volt a neve, aztán lett Lorch, végül a folyócska neve vette át fölötte a névuralmat. A folyócska arról is híres, hogy valamikor, talán ezer éve, Magyarország nyugati határa volt. Továbbá, hogy – bár erről különböző elméletek terjengenek – nagy valószínűséggel az óperencia szó is a nevéből ered. Mögötte, azaz nyugatra tőle terült el a mesebeli Óperenciás tenger. Miután a város nem veszi körül a folyót, hanem a bal, azaz nyugati partján található, én már kicsit túl voltam az Óperencián...
Egy nagy, Ferenc Jóska korabeli laktanyában szállásoltak el bennünket. Én egy óriási terembe kerültem, amelyben 120 ágy volt, azaz 60, emeletes vaságy. Szerencsére csak nyolcvanan foglaltuk el. Ugyanis nem volt minden ágyon elég deszka, és sok szalmazsákból hiányzott a töltelék. Kaptunk két pokrócot, egy mélytányért (amely sokkal előkelőbb volt egy csajkánál) és evőeszközöket, aztán kerestünk magunknak ágyat. Ezután a legtöbben rohantak, hogy valamilyen országba való kivándorlásához regisztráltassák magukat az irodában. Én nem rohantam (nem voltam az egyetlen ilyen). Az ágyam szélén gubbasztottam, mint egy beteg veréb, és semmire se volt energiám. Viszont reggelre kipihentem magam, és új erőre kapva, vidáman jelentkeztem (regisztráltattam magam) az USÁ-ba való kivándorlásra. Ott szerettem volna ipari formatervezést tanulni, de nem akartam oda végleg kivándorolni. Bár – magamat nagyon jól ismerve – ha kikerültem volna oda, valószínűleg sosem jöttem volna vissza...
Ahogy a sorban álltam az iroda felé, éppen jött egy busz, és aztán elvitte magával mindazokat, akik már föliratkoztak az USA listájára. Mondanom sem kell, hogy azokat is, akik előző este regisztráltatták magukat. Viszont mondanom kell, hogy az volt az utolsó szállítmány Ennsből az USÁ-ba. Ilyen apróságokon múlik az ember sorsa. Ha kikerülök Amerikába, nem csak a sorsom lett volna egészen más, de talán egészen más ember lett volna belőlem. Ki tudja..?
Az ellátásunk nagyon jó volt. A reggeli, ebéd és vacsora mindenkinek elég volt. Természetesen nem volt részünk főúri lakomákban, de senki nem panaszkodott és nem is panaszkodhatott, hiszen abból éltünk, amit valakik, valahol adományoztak, vagy ha nem, az adójukból származott. Felnőtt férfiak naponta öt szál cigarettát is kaptak. Ez persze azoknak, akik már gyerekkorukban becsalták magukat a nikotin-csapdába, és erős dohányosok voltak, messze nem volt elég. Így aztán a kapott öt cigarettám aranynál is többet ért. Bármit kaphattam értük cserébe. Rendszerint halkonzerveket „vettem a cigarettákon”, amit egyébként sokan amúgy sem szerettek. Ha hiányzott valami szükséges eszközünk, valamelyik Vöröskereszttől megkaptuk. Még ma is azzal a kis pengetartó készülékkel borotválkozom, amit ott kaptam a svéd Vöröskereszttől. Kaptam egy fogkefét is, amelynek azonban a műanyag „sörtéi” olyan durvák és kemények voltak, hogy csak kínlódva lehetett vele fogat mosni (akkor a fogkeféhez használt műanyag sörték még gyerekcipőben jártak). Ez a fogkefém még mindig megvan, igaz, a sörtés rész első felét már levágtam, mert elkopott. Ugyanis gyakran használom sáros cipőtalp rovátkáinak a kitisztítására. Erre a célra ez a kis (fél) fogkefe még ma is kitűnően alkalmas...
Számomra a tábori élet eleinte egyáltalán nem volt unalmas. Rengeteg levelet írtam. Havonta 30 schillinget is kaptunk, ami nálam hamar elment levélbélyegre. Még kellett valami pénzt szereznem, hogy vehessek egy kis szótárt, ami akkor – ha jól emlékszem – 18 schillingbe került. Volt még két százforintosom, amiért akkor már megszilárdult a 6-schillinges egységár, de hallottam, hogy Astenben – 7 kilométernyire Ennstől – van egy zsidó tábor, ahol az ott lakók 7 schilinget fizetnek egy százasért (ez nekik nagyon jó üzlet lett, mert kiderült, hogy nem tört ki az infláció, és a forint értéke nagyjából azonos volt a schillingével). Elsétáltam Astenbe, azaz tizennégy km-t gyalogoltam két schilingért, mert hiszen 12 schilingért eladhattam volna a két százast Ennsben is.
Ingeket mostam pénzért, ami abból állt, hogy forróvizet tettem egy lavórba egy kis mosóporral. Abba tettem az inget, és egy faléccel addig kevergettem, amíg azt nem mondtam, hogy most már tiszta. Miután minden viszonylagos, senki nem panaszkodott a mosásom minőségére, hiszen sehol nem volt összehasonlítási alap. Néha kaptam pénzt levélben, már „befutott” ismerősöktől, néhány dollárt, néhány márkát, néhány frankot. Aztán egyszer ott ugrált előttem egy fiú, Amerikából frissen kapott, de még ki nem nyitott levelével. Akkora örömrivalgással ugrált, hogy többen körénk sereglettek. Mondom, mutasd a leveledet, hadd tapogatom meg, nekem varázskezem van (persze tiszta hülyeségből mondtam). Odaadta, megfogdostam, és azt mondtam, hogy öt dollár van benne. És tényleg öt dollár volt benne! Attól kezdve – hogy az emberek milyen elképesztően babonásak – mindenki hozzám hozta a levelét kinyitás előtt, megfogdosásra. Valahogy úgy képzelték, hogyha én megfogok egy üres levelet a „varázskezemmel”, akkor abban pénz keletkezik. Szerencsémre – főleg a nagyon távolról jött levelekben – gyakran volt valami kis pénz, ha nem több, de legalább egy dollár. Egyszerű emberekkel voltam körülvéve. Ragaszkodtak hozzá, hogy az általam sikeresen megjósolt pénzzel menjek el velük a bankba, és ott segítsek átváltani a pénzt. Hiába mondtam nekik, hogy ott az égvilágon semmi segítségre nincs szükség: bedugjátok a dollárt a kis ablakon át, és kiadnak nektek 25 schillinget és néhány hellert. Kész! Ehhez egy szót se kell szólni!
Mégis elcipeltek, mert attól féltek, hogy ott valami kérdést tesznek föl nekik, amit nem értenek meg. Utána ragaszkodtak hozzá, hogy fizetnek nekem (az értékes segítségemért) egy sört. Ez erőszakos alapon folyt, mert – ó, babona – attól is féltek, hogyha a varázsló – mármint én – nem kap elég jutalmat, legközelebb üresre boszorkányozza a levelet... Én meg undorodom a sörtől gyerekkorom óta. Na aztán megegyeztünk. Mondom, a sör drága (mennyi lehetett akkor egy pohárral? Talán 7 schiling?), de a legolcsóbb mozijegy 4,50 (az első két sor ülései kerültek ennyibe), fizessetek nekem egy mozijegyet, azzal jobban jártok, ha már minden áron fizetni akartok olyasmiért, amit nem is követtem el.
Így aztán minden héten legalább ötször voltam moziban. Naponta más-más filmet adtak, csak nagyon ritkán vetítették két nap egymásután ugyanazt. Egyszer szegték csak meg ezt a szabályt, és fölállították a talán még ma is érvényben lévő világcsúcsot: a Trapp Famíliát hat napig játszották!!! Egy férfiról szólt, akinek meghalt a felesége, viszont (ha jól emlékszem) hat kislány maradt rá. Fölvesz egy nevelőnőt, akibe persze beleszeret, elveszi feleségül, majd kimennek Amerikába, ahol kis, családi kórusukkal meghódítják az embereket. Ebből a valóságon alapuló történetből csinálták aztán az amerikaiak a Sound of Music című filmet.
Ennsnek egyetlen kis mozija volt a város közepén, és akkor Ausztriában minden filmet németre szinkronizáltak, tehát a mozit használtam nyelviskolának. Az első film nagy csalódást okozott, hiszen legalább száz német szót tudtam, és mégis, az egész szövegből talán kétszer értettem az igent és háromszor a nemet, de semmi mást! Szerencsére a történést viszonylag jól tudtam követni. Ezért aztán a tanulás villámgyorsan haladt. Bár akkor végtelenül lassúnak tűnt, mert szerettem volna mindent azonnal megérteni. De visszatekintve, emlékszem, hogy két hónappal később már úgy éreztem, hogy majdnem minden szót megértek.
Első dolgom volt megvenni a kis Langenscheidt szótárt. A nyelvtanulás már a filmcímek értelmének „megfejtésével” kezdődött. Még ma is emlékszem egy címre: Schmutziger Lorbeer. Nem tudtam, hogy a Lorbeer babért jelent, és mert hasonlít a Norbertre, azt hittem név. A szótárt mindig csak otthon néztem meg, és így a szövegből meg nem értett, három-négy szót (amelyek rendszerint kulcsszavak voltak) mondogattam magamban a hazafelé vezető úton. Így a „megjegyzésük” már elintéződött, már csak a jelentésüket kellett megnéznem.
December elejétől május közepéig voltam az ennsi táborban. Ezalatt az ennsi mozi első két széksorának üléseiben valószínűleg köbcentiméterekben mérhető kopást okoztam...
***
Az emlékek lassan elmosódnak, de néhány néha még eszembe jut.
Ha hirtelen erős lehűlés jött, a folyócskát tápláló patakok befagytak, és az Enns vize erősen leapadt. A partközeli iszap napvilágra került, amelybe kézigránátok, aknák és ágyúlövedékek voltak belefagyva. Ez a folyó volt a háború után az oroszok által elfoglalt terület határa...
Egy napsütéses, de szeles napon, néhányan elsétáltunk megnézni a mauthauseni kivégző tábort. Borzalmas, hogy voltak emberek még a huszadik században is, akik barbárabbak voltak minden állatnál, és jótettnek érezték, hogy embereket irtanak.
Egyszer lehetett egy üstököst látni. Ez talán ’57 áprilisában volt. Nagyon halvány volt szegény. Közel a láthatárhoz volt – majdnem – szemügyre vehető. Már nem emlékszem, melyik irányban. Azért majdnem, mert ha egyenesen ránéztem, nem láttam semmit. Ha kicsit mellé néztem, akkor látszott a helyén egy kis, sejtelmes fény.
A laktanyában nem csak menekültek voltak. Az emeleten élt egy néhány-gyerekes, valószínűleg nagyon szegény család is. A tizenegynéhány éves lányukat Ilse-nek hívták, aki persze nem szerette elvégezni az anyukája által kijelölt föladatokat, és mindenhova elcsászkált az épületben. Ilyenkor végigharsant a laktanyán az anyjának félelmetes üvöltése: Ilse!!!, ami mindig úgy hangzott, mintha segítségért kiáltott volna: Hilfe!!! Nem tudtuk megszokni, mindig fölriadtunk tőle.
A ház körül játszadozó gyerekek szereztek valahonnan egy teknősbékát. Nem tudom, milyen teknős volt, de nem a hazai, mocsári teknős, mert azt ismerem. Akkora volt, mint a kézfejem. A gyerekek nem kínozták kimondottan, de folyton ráálltak, egymásnak mutogatni, hogy azt a szerencsétlen teknős milyen jól bírja. Hát nem tudom, mit érez ilyenkor egy teknős. Nem biztos, hogy büszke volt a teherbírására. Megsajnáltam az állatkát, beletettem egy sok légzőnyílással ellátott skatulyába, rengeteg zöld levéllel együtt. Ráírtam a csomagra, hogy élő állat és föladtam a postán ismerősöknek, Bernbe címezve. Akkor még lehetett ilyesmit csinálni, ráadásul országhatáron keresztül. A teknős szerencsésen megérkezett. Az Aranka nevet kapta és még sok évig élt boldogan.
***
Akkor épült a Bécs és Salzburg közötti autópálya. Az egyik épülő szakasza éppen Ennsnél tartott. Néhányan a táborból jelentkeztek ottani munkára. Én meg kisétáltam az útépítéshez tolmácsolni. Pénzt nem kértem érte, ezért aztán eszükbe se jutott fizetni valamit. Nekem a nyelvgyakorlás minden pénzt megért.
Közben a tábor szép lassan kiürült. Az óriási teremben már senki sem lakott. Én egy tizenhárom-ágyas, nagy szobába kerültem, ahol már a szobatársak között valódi barátság alakulhatott ki. Valamelyikünk szerzett egy rádiót, amelyen jól tudtuk fogni a magyar adókat. Az ablakaink kelet felé néztek, az Enns folyócskára, amelyet egy kis rét választott el a magasan fekvő épülettől. Mesés látvány volt néha holdvilágnál a rét fölött keletkező, vékony ködréteg ezüstös fénye. Az autóútra láttunk, amelyen akkor már tekintélyes volt a forgalom. Messzire el lehetett látni, ahogy az autók egy emelkedőre kígyóztak föl, Bécs felé menet.
Mind e gyönyörűség mellett, amely a tábort számunkra egyre otthonosabbá tette, egyre nőtt bennünk a tudat, hogy mennyire nem vagyunk „otthon”. Mennyire távol van még az az ismeretlen és bizonytalan hely, ahol majd egyszer „otthon” szeretnénk lenni.
Egyszer csak megszólalt a hangszóró – éppen a folyosón mentem a szobánk felé: „18 és 36 év közötti, egyedülálló férfiak számára nyílik lehetőség Ausztráliába menni. Akit érdekel, menjen az irodába. A vonat holnap indul a jelentkezőkkel Salzburgba, és aztán egy hétre rá indul a hajó Le Havre-ból.” Ez a „holnap indul” olyasmi volt számomra, mint amilyen talán egy kalitkába zárt madárnak lehet, amikor kinyitják börtöne ajtaját. A madár rendszerint nem repül ki azonnal. Én se repültem rögtön. Mit keresek én Ausztráliában? Messzebb hazulról már csak akkor mehetnék, ha Újzélandra mennék. De: „holnap indul”... Ekkor értem a szobánkhoz. Az ajtón éppen az egyik szobatársam lépett ki.
„Van egy schillinged?” – álltam elébe.
„Mire kell?”
„Nem kölcsönbe akarom, csak föl szeretném dobni: fej, vagy írás?”
Kaptam tőle. – Földobtam. – Ausztrália jött ki...
Jónéhányan jelentkeztünk. Este elmentünk egy kocsmafélébe elbúcsúztatni Európát. Akkor voltam először ilyen helyen, miután vizet iszom, ha szomjas vagyok, minek mennék kocsmába? (De mégha innék is, arra, ott, sajnáltam volna a pénzt.) Furcsa hangulat-keverék uralkodott. Annak mindenki örült, hogy „holnap indulunk”, és mégis olyan bús dalok szálltak az ennsi kocsmában, mintha már a hajóról néznénk Le Havre egyre távoldó kikötőjét.
„Hajlik a jegenye, hullik a levele... ...Kis kertem ajtaján csak még egyszer gyere be... ...Ne menj el, maradj itt, fáj a szívem érted...” Vagy valahogy így. Tényleg úgy éreztük, hogy kis kertünk ajtaján akkor lép ki Európa, talán örökre.
Másnap leadtuk a pokrócokat, az evőeszközöket és a zománcozott, bádog mélytányért. A vonat tényleg aznap indult. A Salzburgon kívüli Camp Roeder-be vittek minket. Ez a megszálló, amerikai katonák számára épült, 8000 férőhelyes tábor volt. Akkor kereken háromezren voltunk benne menekültek. Ezért az óriási tábor szinte üresnek tűnt. Ez valamikor május elején lehetett. Másnap megkezdődtek az orvosi vizsgálatok, amihez a Hellbrunn park közelébe cipeltek minket. Ezek a vizsgálatok és oltások napokig tartottak. Mi ekkor Hellbrunnt elkezdtük Melbourne-nek nevezni. Pedig akkor már kiderült, hogy a hajó nem is Le Havre-ból fog indulni, hanem talán Genovából – ha minden jól megy –, és nem egy hét múlva, hanem majd... – ha minden jól megy... Úgyhogy fölmerült bennem a kérdés: ha már várni kell, akkor miért nem továbbra is Amerikára várok, ahova eredetileg akartam menni? Persze, akkor még úgy tűnt, hogy az Amerikába való szállítás minden pillanatban megtörténhet, tehát esetleg éppen akkor, amikor én hetekig rostokolok Salzburgban olyasmire várva, amit csupán a földobott érem javasolt földetértekor. Ki tudta volna akkor megmondani, hogy az „amerikai papírjaim” 1959 őszén – tehát több mint két évvel később – gyünnek meg, amikor már régen Bernben leszek.
A tábor kórházszerűen tiszta volt, és kellemes hely lett volna, ha nem hasonlítottuk volna össze a mesésen otthonossá vált, ennsi „kastélyunkkal”. Csak egy dolog volt rettenetes. 3000 embernek nem lehetett a kezébe nyomni a postáját. És nem is állhatott 3000 ember sorba az iroda előtt, megkérdezni, hogy jött-e levele? Volt egy nagy, köralakú helyiség. Annak a falára ragasztották föl azoknak a névsorát, akik levelet kaptak. Persze nem betűrendben, persze sokezer nevet, mert nem csak én leveleztem rengeteg felé, hanem mások is, és persze nem távolították el naponta a névsorokat, mert lehet, hogy nem ment mindenki azonnal a leveléért... Az ember (mint én, aki sok helyről várt levelet, amit Ennsből továbbítottak) csak állt és olvasta a neveket, amibe lassan bele lehetett őrülni, mert amikor a végére ért, újra kezdte, feltételezve, hogy az egyhangú névböngészésben esetleg átugrotta a saját nevét... Az irodában nem dolgozhattak sokan, és naponta kétszer is jött a posta. Ezért a névjegyzékek írogatása a rengeteg levél miatt folyamatos munka volt. Tehát naponta kétszer, háromszor is elmentem a köralakú terembe neveket olvasni a falról... Más dolgom nem volt már, amikor az orvosi vizsgálatok befejeződtek. És abból a táborból – ahol hitünk szerint már csak napokig maradunk – már túl sok levelet sem írtam.
Úgy éreztem, hogy ott lógok a levegőben Európa, Ausztrália és (esetleg) Amerika között, mert a továbbjutás egyre csak eltolódott, egyre csak halasztódott. Ráadásul az idő is pocsék volt, hideg, esős, egyáltalán nem májusias. Salzburg gyönyörű kis város, csak sajnos híres a „zsinór esőjéről”: csak esik, esik, mintha víz-zsinórok lógnának az égről. Igaz, ha aztán kisüt a nap, akkor minden üde zöld, és versenyt virágzanak a növények.
Salzburgban először tizenkét évvel azelőtt jártam, ’45 májusában. Apámmal a későbbi pályaudvar helyén éktelenkedő bombatölcsér-sivatagon mentünk át: tölcsérbe be, tölcsérből ki, amikor kisriadót fújtak. Azt a riadót már nem fújták le. Az volt a háború utolsó riadója, amit hallottam. Egyszer – ez ’85 őszén lehetett – egy ismerősömmel fölsétáltunk a várba. A vár falán centiméter hosszú, kétszínű hangyák szaladgáltak. Egyik végük vörös volt, a másik fekete. Elneveztük Stendhal-hangyának. Akkor jártam utoljára Salzburgban.
Sajnos a tábor elég messze volt a város közepétől, ezért aztán nem emlékszem rá, hogy akkor bementem volna oda. De mit is kerestem volna ott, hiszen alig volt néhány fillérem. Mégis, valahogy megtudtam, hogy a város Maxglan nevű negyedében, az ugyancsak Maxglan nevű mozi játszik egy új filmet, amelyben Sophia Loren is szerepel: A fiú a delfinen. Akkor ő még nem volt olyan híres, mint ahogy aztán később lett. Ami nem csoda, hiszen akkor még csak egy 23 éves „kislány” volt. A film érdekelt. Egyáltalán nem csak Sophia Loren miatt, hanem mert a görög tengerparton játszódott (ennyit tudtam róla). Színes film volt. Abban az időben még nem volt minden film színes, bár már ritkának sem lehetett nevezni az ilyen filmeket. Nem tudom, milyen messze volt Maxglan a tábortól, de úgy emlékszem, egy óráig tartott az út oda. De hát csak sétáltam. Már a filmre sem emlékszem, mert nem volt „nagy dobás”. Találtak a tengerben egy szobrot, delfinen ülő fiúcskát, aranyból (ha igaz). A film a szoborral kapcsolatos huza-vonáról szólt, viszont Sophia Loren görögül énekelt benne, nem úgy, mint ahogy egy 23 éves kislánytól várná el az ember. Íme a filmnek ez a részlete:
Mondom, ott lógtam a levegőben, három földrész, továbbá a múlt és a teljesen bizonytalan jövő között. De Sophia Loren énekelt: „Ti einai afto pou to lene agapi”... Ami valami olyasmit jelent, hogy mi az, amit szerelemnek nevezünk?
Zollikerberg, 2021. XII. 8.
Kapcsolódó írásaink:
Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (II.) Életem függelékben – Idegen nyelvek közt
Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (III.) Életem függelékben – Beleszerettem anyanyelvembe
Miért vagyunk restek alámerülni az igazgyöngyért? Szilaj Csikós seregszemlénk. Tisztelt Olvasó!
Gyimóthy Gábor levele a Szilaj Csikónak: a Nyelvlecke c. verse eredeti, helyes szövege
Gyimóthy Gábor két új – nevezetes Nyelvleckéjét megidéző – verse
Gyimóthy Gábor: AZ ÍRÁSMÓD. (Avagy: hogyan magyarítsuk az idegent)
Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (16.) „Korán kelt a kelta”
Gyimóthy Gábor: „Hogy is volt az egykor régen?” – Világhálón elszabadult versem...
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (1.)
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (2.)
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (3.)
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (4., befejező rész – különösen ínyenceknek)
Gyimóthy Gábor: Az írógép – „A fürge, barna róka átugorja a lusta kutyát”
Gyimóthy Gábor: A Holdról – unokaöcséimnek, seregnyi gyermekeiknek...
Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (19.) Aranypáva, Örvény és társaik
Gyimóthy Gábor: NYELVI JÁRVÁNY – a legfrissebb nyelvművelő gúnyversike
