2022. jún. 8.

Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (4) – aranymetszéssel, spontán bogánccsal

Ez a történet nagyon messze kezdődött: távol az időben és talán távol a térben is, a kezdet kezdetén. Csak azt nem tudom, hogy mikor tudatosult bennünk emberekben, vagy talán már nagyon ősi őseinkben, hogy milyen a világ körülöttünk? Mi az, ami tetszik nekünk benne, és ami tetszik, miért tetszik?

Nagyon, nagyon régen, amikor elődeink még halak voltak és fényérzékeny érzékszervükkel, azaz a szemükkel már pontosan látták a körülöttük nyüzsgő világot, a formákat és a színeket, talán akkor kezdődött. De az is lehet, hogy a kezdet jóval korábbi, és a folyamat már akkor elindult, amikor megjelent az első olyan lény a Földön, amelyik már valamelyest képes volt látni.

Látjuk a világot magunk körül, és tény, hogy már nagyon régen látjuk. És mindaz, amit látunk, belénk ivódik és belénk ivódott évmiliók (egy l-lel, mert így ejtjük) óta. Egy korall színe, egy medúza mozgása, egy bogár formája, egy falevél és ismétlődése az ágon, egy hal pikkelyeinek mintázata, egy virág káprázatos szépsége (az illatát most meg sem említem!), egy madár különböző színű tollai és a színek összhangja.

Összhangja? Mi az az összhang? Mitől összhang az összhang? Miért látjuk összhangnak, amit összhangnak nevezünk?

Hát ezaz! Azért, mert évmiliók óta látjuk! Ugyanazért, amiért undorodunk a pókoktól. Noha szegényeknek legtöbbje teljesen ártalmatlan, de évmiliók óta él bennünk a tudat, hogy némelyik bizony halálosan mérges. Ugyanazért, amiért megmerevedve torpanunk meg, ha az erdei úton egy lépésnyire előttünk észreveszünk egy kígyót. Az is megtorpan, aki életében először lát kígyót! Pedig a kígyók között sem mérges mindegyik, de némelyik olyannyira az, hogy azok az emberek, vagy mondjuk inkább: lények, akiktől a nem-megtorpanást örökölhettük volna, már jóval mielőttünk kipusztultak – elhunytak kígyómarás következtében...

Mi az, ami tetszik? Az tetszik, ami szép! És miért szép, ami szép? Mert bennünk él mindaz, amit évmiliók óta láttunk és amit ma látunk a világból. Egy műalkotás annak a stilizált, vagy alig stilizált változata, amit a környezetünkben látunk és ami bennünk él,

Ez ilyen egyszerű? Sajnos nem ilyen egyszerű, mert akkor miért tetszhet például egy agyafúrt geometriai forma, ami se nem emberi vagy állati test, se nem csendélet vagy tájkép, és semmi olyan, amit környezetünkben láttunk, vagy láthattak őseink valaha. Az talán nem is tetszik, csak csodáljuk, mert érdekes? Az ügy csakugyan nem egyszerű, mert akkor miért tetszik például egy csiszolt és fényesített gránit felület? Csiszolt és fényesített gránit legföljebb ötezer éve létezik a Földön, amit egyesek láthattak csak. És rengetegen nem láttak még soha fényes gránitot. Az nem élhet bennünk, mint a génjeinkben tárolt emlék, és mégis tetszik. Kérdezhetném: hogy jön hozzá a gránit, hogy nekünk mégis tetszik, noha a „milyensége” még nem rögződhetett génjeink emlékezetében?

Van egy szerény ötletem a magyarázatra: az ismétlődés. Maradjunk most ennél a példánál, de világos, hogy itt nemcsak gránitról van szó, hanem bármi másról, ami ismétlődő struktúrát mutat. Ha megnézzük például a világosszürke gránit felületét, akkor apró kristályokat látunk: fehéreket, világosszürkéket, sötétszürkéket és néhány feketét. Az egyes színek eloszlási arányától függ, hogy mennyire világos, vagy mennyire sötét a kő együttes színhatása. De az eloszlás azonos a kő mindkét végén. Ha megnézünk egy tenyérnyi felületet a kő bármelyik részén – persze ha egy nagyobb kőről, például sírkőről beszélünk –, és összehasonlítjuk egy ugyanakkora felülettel a kő bármelyik másik részén, azonos képet kapunk. A kristályok eloszlásának szerkezete, struktúrája van, ami ismétlődik végig az egész kövön. Ez az, ami tetszik. Egyébként nagyon sokféle gránit van. Egyik szebb, mint a másik. Némelyikben piros, sőt rózsaszín kristályok is vannak, vagy tejeskávé színűek sötétbarnával keverve. Láttam téglavörös gránitot, és van egy aránylag sötétszürke fajta, amelyben itt-ott égszínkék kristályok csillámlanak. Igaz, hogy a gyönyörű kék csak fizikai „szemfényvesztés”, azaz nem az anyagnak a valódi színe, hanem olyan, mint a pocsolyára csöppent olaj szivárvány színei, vagy a tőkésréce gácsér fején a tollak, amelyek a megvilágítástól függően kék, zöld, sőt lila színt is mutathatnak.

Ám, ha most valaki azt kérdezné, hogy akkor miért tetszik egy hófehér, carrarai márvány lap, amely teljesen struktúrálatlan, akkor talán azt mondanám, ott az tetszik, hogy bár kő, mégis szinte hófehér. De azt is mondhatnám, hogy kísérletezzünk: hívjunk valakit, aki nem ismeri a carrarai márványt, tegyünk elé egy márványlapot és egy pontosan ugyanakkora és pontosan ugyanolyan fehér, de még a márványnál is jóval struktúrálatlanabb üveglapot, és kérdezzük meg tőle, melyik darab tetszik neki jobban? Sokban mernék fogadni! De ugyanezt a kísérletet elvégezhetnénk koromfekete gránittal és szép, fekete üveggel is. A fogadást valószínűleg ebben az esetben is akkor nyerném meg, ha a kevésbé egyöntetű felülettel bíró gránitra tennék.

Szeretjük látni az ismétlődő, sorokban vagy körökben vagy spirálisokban rendezett előfordulását mindannak, ami a környezetünkben látható és található. Legyen az a napraforgó tányér-termésében a magok elrendezése, a kukorica csövén a szemek sorai, egy virág szirmainak köre, búzaszem sorok egy kalászban, vagy – mint már említettem – a halak pikkelyeinek mintái. Az ágakon a levelek sorai, amelyek – eltekintve attól, hogy a levelek önmagukban is egymás ismétlődései – gyakran rendkívül ravasz módon helyezkednek el. Egy hosszú, egyenes ágon a levelek az ág vége felé általában egyre közelebb állnak egymáshoz. Ha kiválasztunk az ágon bárhol három, egymásután következő levelet és megmérjük a közöttük lévő távolságokat, akkor a következőt tapasztalhatjuk: Nevezzük az ág vastagabb szakaszán kiválasztott levelet első levélnek és haladjunk az ág vége felé. Az első és második levél közti távolság úgy aránylik a második és harmadik levél közti távolsághoz, mint ahogyan az első és harmadik levél közti távolság aránylik az első és második levél közötti szakasz hosszához. Ez az aránypár a híres aranymetszésben található aránypárral azonos és a természetben gyakran találkozunk vele. Ilyen például a tengeri csigák tekervényeinek sora. A csiga csúcsa felé egyre kisebbek a tekervények és egyre közelebb vannak egymáshoz. Ha ott a tekervények méreteit – vagy a köztük lévő „lépések” hosszát – összehasonlítjuk (pontosan úgy, mint ahogyan a falevelek esetében tettük), ugyanarra az aránypárra bukkanunk, azaz az aranymetszésre. (Vajon utal-e az arany és az arány szavak hasonlósága az általuk jelölt fogalmak rokonságára? Szerintem nem.)

Az aranymetszésben rejlő aránynak fanatikus hívei is akadtak, például építészek, akik ezt az arányviszonyt az épületek méreteibe is mindenképpen bele akarták tukmálni, merthogy annak tetszeni kell, hiszen ezt látjuk magunk körül évmiliók óta, és ezért ezt tartjuk szépnek. Az elgondolás nem rossz és hasonlít saját, fentebb leírt elmélkedésemre az ismétlődéssel kapcsolatban. A bökkenő azonban az, hogy ha nem egy csigaházhoz hasonló kupoláról, hanem egy szögletes bérházról van szó, nehéz belevinni ezt a természetben gyakori jelenséget. Voltak olyanok, akik az ablakok szélességének és magasságának viszonyára erőltették rá ezt az arányt. Ez a mesterkedés már ott megbukik, hogy nem látunk a természetben derékszöget, vagy ha mégis – ilyen például a kocka alakú sókristály, vagy a néha hasáb alakban is kristályosodó pirit –, nem mondhatjuk a környezetünkben gyakran előfordulónak. Egy téglalap alakú ablaknyílás sem méretben, sem alakban nem fordul elő a természetben. És mert ez így van, mindegy hogy milyen a szélesség és magasság aránya, az építész azt csinálhat, amit akar. Azaz, hogy mégsem, mert most már megszoktuk, hogy évszázadok óta általában olyan ablakokat látunk, amelyek szélessége kisebb a magasságuknál. Egy épület fordított arányú ablakokkal (van ilyen) rendszerint furcsán hat.

Egyszer láttam, hogy egy újságban valaki körkérdést intézett az olvasókhoz. A kérdésben két téglalp szerepelt, amelyek hasonlóan álltak, mint a legtöbb ablak, azaz úgy, mint ahogy egy szabvány papírlap fekszik előttünk, ha írunk rá. Az egyik téglalap két oldalának aránya megfelelt a szabvány papírlap oldalainak arányával, a másiké pedig az aranymetszés után igazodott. Ez utóbbi kicsit „soványabb” volt, mint a szabvány arányú téglalap. Tehát – miután itt az egyes „lépések” nem olyan egyértelműek, mint az ágon a faleveleknél – tisztázom: A hosszú oldal úgy aránylott a rövid oldalhoz, mint ahogy a két oldal együttes hossza aránylott a hosszú oldalhoz. A szabványlap esetében a rövid oldal úgy aránylik a hosszú oldalhoz, mint 1 aránylik a 2-ből vont négyzetgyökhöz. Ez a szabvány-papír „trükkje”, amellyel eléri, hogy a papírlapok felezése után is, mindig megmarad ez az arány. (Az A-nullás papír pontosan egy négyzetméter. Az A1-es fél négyzetméter, az A4-es a négyzetméter tizenhatod része.) Nem tudom, hány európai ország használja ezt a szabványt, de például az angolok nem élnek vele. Régen, amikor még postán küldött levelekkel érintkeztem angliai ismerőseimmel, furcsának találtam, hogy az összehajtogatott levelek soha nem illettek a borítékokba. Mint ahogy természetesnek vettem, hogy a mi leveleink pontosan beleillettek...

Az újság azt kérdezte olvasóitól, hogy melyik téglalappal rokonszenveznek inkább a kettő közül. Sajnos nem tudom, melyik téglalap „nyert”, de saját ízlésem ítélete szerint az aranymetszéses messze elmaradt a nap mint nap látott oldalarányú téglalaptól. Ne parancsoljuk oda az aranymetszés csodálatos arányait, ahova nem valók!

És itt visszatérek a nap mint nap látott ismétlődésekhez.

Utánozzuk a természetet, és – a fentieket végiggondolva – természetes, hogy utánozzuk. Egy mecset falán a káprázatosan ismétlődő geometriai „szerkezet”, vagy ugyanazon a falon az – egyáltalán nem geometriai – stilizált indák, levelek, virágok ismétlődése, sőt az ékítménnyé alakított írásjelek ismétlődőnek tűnő sora, a szőnyegek mintáiban található ismétlődések, a ruha vagy függönyanyagok mintái, a tapéták, vagy az ajándékok becsomagolására szánt díszes papírok, mind-mind ismétlődésekre bízzák hatásukat. Környezetünk tele van olyan ismétlődésekkel is, amelyeknek technikai okai vannak: a tetőcserepek nem a halpikkelyek utánzatai, pedig a céljuk hasonló. A pikkelyek védik a hal bőrét, a cserepek védik a házat az esőtől. Egy téglafal nem díszítési okból mutat ismétlődő szerkezetet, hanem mert célszerű egyforma téglákat gyártani, mint ahogy az már a vályog esetében is célszerű volt. Az úttestek és járdák kövezete is ez okból mutatott ismétlődő mintát (még mielőtt rátértek volna az aszfaltozásra). Fából készült parketták, kőlapokból készült padlózatok ismétlődő mintái is mindenütt láthatók és tartoznak állandóan a környezetünkhöz.

Talán nem véletlen tehát, hogy már gyerekkoromban érdekeltek a természetes és mesterséges ismétlődések: egy régi konyhabútor lakkozásának zsugorodásakor keletkező repedések mintája, a kiszáradt, sík iszapfelület repedései (amelyek egyébként nagyon hasonlóak a zsugorodott lakk repedéseihez), némelyik fa erezete, a tölgyfakéreg „szurdokainak” elrendeződése, a gyöngytyúkok tollainak mintája és a csiszolt kövek struktúrái. A mesterséges ismétlődések közül a négyzetrácsot (szegényt) semmire sem méltattam, hiszen az jónéhány irkalapon, mint „kockás papír” állandóan szemem előtt volt, és ezért túlzottan közönséges volt ahhoz, hogy föltűnő legyen. Viszont az egyenlőoldalú háromszögekből álló rácsot már különlegesnek találtam, és még inkább a hatszögekből álló méhsejtmintát. Később rájöttem – mint ahogy szerintem minden gyerek rájön, akinek körző kerül a kezébe –, hogy ha egy rajzolt kör vonalába szúrom a körzőt és újabb kört rajzolok annélkül, hogy megváltoztattam volna a körzőnyílást, az két ponton metszi az első kör vonalát. Ha most ezekbe a metszéspontokba szúrom a körzőt és további köröket rajzolok, majd az újabb metszéspontokból kiindulva folytatom ezt a játékot, a papírlap pillanatok alatt tele lesz hatszirmú virágok mintájával, amelyben azonban minden virágszirom külső csúcsa egyidejűleg egy másik virág középpontja. És mindez egyetlen körzőnyílással!

Játszottam a mintákkal és hamarosan megpróbáltam saját mintákat tervezni, olyanokat, amelyek nem hasonlítottak ismert vagy valahol már látott mintákra. Ezzel aztán fölmerült bennem az ötlet, hogy azokat akár el is lehetne adni, de legalábbis megkísérelni az eladásukat. Néhányat sikerült is eladnom, de kár lenne részletezni az ezzel kapcsolatos kilincselésnek a történetét. Rossz üzlet volt! Ha nem szórakoztatott volna az újabb és újabb minták tervezése és megfestése, már régen abba kellett volna hagynom. Végül, 1968-ban abba is hagytam. Túl sok munkával járt és úgy éreztem, erősen rontom vele a szememet. Egyszerre csak nem láttam már jól az égen röpködő repülőgépek típusát. Persze csak ha azok egy bizonyos távolságban voltak, de megijesztett, hogy néhány hónappal korábban ugyanabból a távolságból még vidáman láttam minden részletet.

Mégsem sajnálom a mintatervezéssel eltöltött időt. Sok mindenre rájöttem. Olyasmire, amire talán megtanítják az embert az iparművész iskolákban, talán nem. Például, hogy mikor mutat jól a szabályos ismétlődés, mikor tűnik örjítően unalmasnak? Mikor kell egy ismétlődést úgy álcázni, hogy az – ismétlődésének ellenére – ne tűnjön ismétlődőnek? Egyszerűbben kifejezve: mikor zavaró, ha látszik az ismétlődés szerkezete? Mikor jó, ha egy motívum szabályos? Mikor jó, ha véletlenszerű, ha egy jól sikerült, spontán mozdulattal „rajzolódott” és egyáltalán nem szabályos? És így tovább.

Láttam ahogy valódi művészek egyetlen gyors mozdulattal papírra vetettek valamit, ami aztán kész remekmű volt. Például ahogy Elmyr de Hory (Hoffmann Elemér), a zseniális hamisító egyetlen lendülettel és egyetlen ceruzavonallal rajzolt egy arcképet, amely egyúttal Picasso valamelyik rajzának másolata volt, és amelyet Picasso valószínűleg ugyanolyan gyors mozdulattal rajzolt meg annak idején. Ezt filmen láttam. A rajz másodpercek alatt készült. És nem elég a spontán és gyors vonalvezetés, de mindez egy másik művész stílusában! Csodáltam az ilyen embereket, de hangsúlyozottan nem irigyeltem őket, hiszen magamat sosem tartottam valódi művésznek. Valahogy úgy, mint ahogy az ember csodál egy fejszámolót, aki két hatjegyű számot gyorsabban szoroz meg egymással, mint a számítógép, de nem irigyli, mert saját magát nem tartja fejszámolónak. Igaz, hogy néha azért ki kell számítani, mondjuk, hogy mennyi hétszer nyolc, de a fejszámoló képessége és a saját „mutatványunk” között olyan sok nagyságrendbeli a különbség, hogy az irigykedés felé hajló érzelmek csírázni sem kezdenek.

Ám egy-egy motívumnak spontán papírravetését néha én is megkíséreltem. Ritkán sikerült, de ha sikerült, azt a „művet” tiszteletben tartottam. Egyszer keletkezett egy ilyen, „meggondolatlanul gyors mozdulattal” rajzolt, bogáncsszerű alakzat, amely eléggé megtetszett ahhoz, hogy fölhasználjam egy függönyminta tervéhez. Ez már a textilminta tervező ügyködésemnek nagyon a vége felé lehetett, mert a színekből látom, hogy eladását meg sem kíséreltem. Akkor ugyanis egy olyan függönyanyag gyárnak dolgoztam, amelynek technikája nem engedte volna meg négy különböző szín alkalmazását. Általában egy alapszínre nyomtatták – kézzel – a motívumot és csak nagyon ritkán fanyalodtak egy harmadik szín bevetésére. Ez a terv látható az alábbi képen. Az eredeti mérete A4-es papírlap.

Valamikor aztán eszembe jutott, hogy ezt a nagy becsben tartott „spontán idomot” a kókuszhéj faragás terén is föl lehetne, föl kellene használni. Így született a 48-as számú nyakék, piros PMMA berakással, amelynél a kókuszhéj „viszi a vonalat” a piros műanyag pedig mintha folyadékként töltené ki az idom „hónaljait”.

Azonban az idom most már túlságosan tetszésembe lopta magát, és az 52-es számú nyakékben második megvalósulásának örvendhetett. Ott egy francia PMMA-berakással készült. Az anyag (Altuglas) enyhén kék, fémes csillogású, vagy inkább gyöngyházszerű. Csak azért írom le, mert a fényképen nem lehet pontosan látni az eredeti szín- és fényhatást. Ezt a csodás műanyagot tudtommal már nem gyártják...