Gyimóthy Gábor: Dallamok hullámain (I.)
E cikk a szerzőjének helyesírási elveit követi.
A zenék és az ízlések különbözők. És nagyon különböznek egymástól a zeneélvezetek. Vegyünk néhány példát az úgynevezett komoly zenéből.
Ha az operában ülök és hallgatom a Traviáta nyitányát, valahol a világűrben érzem magam, a csillagok között. A zene dallama és hangszerelése földöntúli. És az egészet mindentől függetlenül, külön élvezem. Nem törődöm az utána következő operával és annak tartalmával. Nem is kell törődnöm vele, hiszen a függönyt még nem húzták föl. A zene mindent kitölt, hajmeresztő és egyidejűleg megkönnyeztető élvezet...
Ha Bach Toccáta és fúgáját hallom, rideg, gótikus katedrális homokkő falai között érzem magam. Kell is a templom tere az orgona érvényesüléséhez. Ezért érzem ott magam még akkor is, ha a darabot hanglemezről hallom. Libabőrt keltő, de fennséges élvezet... összehasonlíthatatlan a Traviáta nyitány földöntúli hangulatával.
Ha Bizet Carmenjából a Habanerát hallom – sőt akkor is, ha látom az opera jelenetét – afrikai oázisban érzem magam naplementekor. Kócos datolyapálmák, poros, útszéli bokrok, tanácstalanul ácsorgó tevék és a levegő olyan mintha meleg olaj lenne. Tüzesen forró élvezet...
De ebben az elbeszélésben ilyesmiről nem lesz szó. A „komoly zenét” hagyom annak, ami, és nem nyúlok itt hozzá. Vannak elegen, rajtam kívül, akik hozzányúlnak.
Az ember megszületik, és lassan, lassan ráébred a világra, amely tele van dallamokkal. Cigányzenével, műdalokkal, népdalokkal, slágerekkel. Anyukám és Nagyapám rengeteget énekelt: Szépen szól a cimbalom..., Jaj, de magas ez a vendégfogadó..., Zöldre van a rácsos kapu festve..., Megvágtam az ujjam, jaj de fáj..., Már minálunk, babám..., Megy a gőzös Kanizsára..., Három bokor saláta... Anyukám ez utóbbinak egy olyan változatát is énekelte, ami így szólt: Három bokor saláta, három kislány – a lipi-tajtoma zimi-zami zajlati tajtoma – kapálta... Nagyapám, aki ezredes volt az első világháborúban, megtoldotta néhány katonanótával, mint: Harminckettes baka vagyok én..., Százados úr, sejehaj, százados úr, ha fölül a lovára..., Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta..., Sárgalábú, kis pacsirta, ne szállj ablakomra sírva..., Zöld a kukorica Kati... Nagybácsim pedig, aki zeneszerző volt lenézett mindent, ami nem volt valódi népdal. Ha ő volt a közelben, akkor csak ilyesmit volt szabad énekelni, mint: Sárga csikó, csengő rajta..., Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani..., Megismerni a kanászt..., Szól a kakas már..., Hová mész te, kis nyulacska...?, Erdő, erdő, erdő, marosszéki, kerek erdő... És: Egy kis malac röf, röf, röf..., ami ráadásul valami cseremisz népdal volt, ha jól emlékszem. Nagybácsim szigorúan hitt a finnugor mesében...
Aztán jöttek a slágerek. Nem tudom, melyik volt a legelső, amire gyerekkorom hajnalán fölfigyeltem, de az elsők között voltak a következők: Egy kis kíváncsi kacsa, egy este nem ment haza..., Sej, haj Rozi, vasárnap kirándulunk..., Kár összeveszni velem... És persze a La Paloma (Midőn, Havannában hajóra szálltam én...) Ezt a számot már gyerekkorban rém émelygősnek találtam. Ha ismertem volna a szót, biztos giccsesnek mondom. A szöveg miatt is, de főleg a dallam az, ami émelygős. Talán, mert tangó, amit nem szeretek. Mint tánc is erőltetetten idegbajos szülemény. Ilyesmit nem csinál jóízlésű ember közönség láttára...
Közben folyt a háború. Igaz, a rádióban még nem minden volt „háborús zene”. Még voltak olyan számok, mint: Tarka lepkém, tarka lepkém, nem lehet, hogy nem szeretsz..., vagy: Hát idefigyelj, Lájos, a G-húr kicsit mágos..., Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott..., Kelemen, maga a múltam és a jelenem... De néha föltűntek a katonáskodásra buzdító számok: Pajtás, pajtás, jössz-e velem? Lesz ott nóta s nagy szerelem... Mintha az embereket megkérdezték volna, hogy szeretnének-e bevonulni, és mintha a háborúnak a legjellemzőbb tényezői a nóta és a nagy szerelem lettek volna.
A háború közepén, amikor már jóval tudatosabban észleltem a világot, mint a kezdetén, „tele lett” a rádió olyan számokkal, mint: Valahol Oroszországban..., vagy: Viszont látásra, hadnagy úr... A vége felé pedig meghatározó dal volt a Csak egy nap a világ... Igen, akkor már az amerikai, B 17-es és B 24-es bombázók a megszállt Olaszország felől jövet Magyarország fölé jártak bombázni, és sokmindenkinek, aki még este hallgatta ezt a dalt, másnap már egy napja se volt a világból... És volt még egy dal, ami a háború végéből kihagyhatatlan volt, a Lily Marlen. Nem tudom, hogy hallottam-e akkor magyarszövegű változatát, de a németnyelvűt állítólag az angol és amerikai katonák ugyanolyan szívesen hallgatták, mint a németek. Az oroszok persze nem, mert joggal gyűlöltek mindent, ami német. De hát a dal erről nem tehetett. És a szövegét bármilyen nemzetiségű katona énekelheti, aki a frontra megy és búcsúzik a barátnőjétől, vagy a feleségétől.
Aztán a háborúnak nagy nehezen vége lett, és orosz dalokat énekeltünk. Noha senki nem szerette az oroszokat – ki szereti a vérengző, megszálló csapatokat? – de a dalok erről éppen úgy nem tehettek, mint Lili Marlén arról, hogy német volt. A szövegeket meg – bármiről is szóltak – úgysem értettük. A Katjúsa és a Gyévuska dallama nem volt gyűlölt dallam. Ha a Gyévuska magyar szövege csak egy kicsit is visszaadta az orosz eredetit, láthattuk, hogy a tartalmának lényege alig különbözik a Lily Marlen-étől. Majd, a háború utáni föllélegzés rövid szakaszában külföldi slágerek hódították meg a rádiót: Amor, amor, amor...,Szeretlek én, jöjj vissza hozzám (Bésame Mucho)..., Halálos méreg, az ölelésed (Amado mio)..., Sentimental Journey..., Glenn Miller Chattanooga Choo Choo-ját talán még a macskakövek is zengették. Volt egy szám, amellyet nagyon szerettem: Laughing on the Outside..., az eredetijét sosem hallottam, de a magyar változatát Anyukám szokta énekelni: Te nem hazudsz, mert jó vagy... Ez – pedig dallamával is és szövegével is megérdemelne egy helyet az örökzöldek között – valahogy teljesen feledésbe merült. Sajnálom, de mint emlék gyönyörű maradt.
Végre fölbukkantak Kálmán Imre csodálatos operett-dallamai, amelyeket a háború végén (talán már előbb is) úgy látszik nem tartották „politikailag korrektnek”. Ezért azokat én csak a háború után ismertem meg: Egy a szívem, egy a párom..., Túl az Óperencián..., A lányok, a lányok..., Te rongyos élet..., Ne hidd, hogy a szerelemnek... (Hajmási Péter) és a többi és a többi. És akkor még Karády is politikailag korrektnek számított és énekelte a Hamvadó cigarettavég-et, vagy a szerintem erősen giccses Tavaszi álmok idején-t. De hát akkor giccsben nem volt hiány: Te vagy a fény az éjszakában..., Tengerész, ó szívem tengerész... Persze a dallamokat nem mindig soroltam volna a giccs közé. A szövegeikről nem tehettek. Megaztán attól is függött, hogy az ember giccsnek tart-e egy számot, amikor éppen szerelmes? Én akkor voltam „első-szerelmes”, amikor a Lehoznám néked a csillagokat is az égről... volt éppen nagy sláger. 14, vagy 15 éves voltam. Ezt a számot ma is szeretem, nem csak, mert emlék. És sok minden más is nem csak abból él nálam, hogy emlék, ilyenek például: A haja szőke volt..., Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én..., Egy cigány karaván kocsiján ült egy lány..., Csupa könny a szobám... E két utóbbiról sokáig azt hittem, hogy magyar dalok. Karácsony táján – talán már ’46-ban – divat volt a Jön a fehér karácsony. Mit vegyek néked én..? Vagy: Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk..., Még néhányperc és éjfélt üt az óra... és a Gyertyafény keringő.
A karácsonyfánál mindig énekeltünk, természetesen a Mennyből az angyal-t, és Anyu tudott egy dallamot, ami szerinte tiroli, karácsonyi dal volt. A szövégt sajnos nem ismerte, ezért csak szöveg nélkül énekelte. Nagyon szerettük ezt a dallamocskát, Karácsonykor most is mindig elfütyülöm a fánál, márcsak Anyu emlékének tiszteletére is. (2018-ban sikerült kiderítenem, hogy a dal tényleg létezik és így kezdődik: Oh Jesulein, zart. Das Kripplein ist hart...) Anyu – igaz, sajnos csak nagyon ritkán – elővette a gitárját, és sok minden mást is énekelt, például: Odalenn Délen, úgy nyár idején... (South of the Border...) íme, Radnai Éva előadásában.
Ennek a címsorát kedvem volt kikeresni, noha nem abból az időből származó felvétel. Kedvenceim közé tartozott a Santa Lucia, vagy a Bob herceg-ből: Londonban, hej! van számos utca... Elmaradhatatlan volt ezeken a „kívánsághangversenyeken” Sybill levele Jacobi operettjéből: Kis Petrovom remélem, megbocsájtja... és Huszka Jenő Lili bárónő című operettjéböl: Egy kis cigaretta, valódi, finom... Aztán az Oh Susanna: I come from Alabama with my banjo on my knee... Továbbá sok, számunkra mulatságos dal: Kati az ajtót be ne lakatold, éjfél után, ha feljött már a Hold, mert ha becsukod a... nem mehetek oda innya három deci bort..., vagy: Este, ha részegen megjövök, megjövök s megverem ablakidat..., Ami aztán valahogy így folytatódott: Kérdi az asszony, hogy kíí van kinn, kíí van kinn? Felelelelem: részeg urad..., vagy: A csizmámon nincsen kéreg. Megrágta a patkány-féreg... És volt egy nagyon kedves kis dal, amit sajnos nem tudok lekottázni, de a szövegét idemásolom:
Kicsi tó a falu szélén
Kicsi tó a falu szélén és benne apró gyerekek. Vizet fröcskölve hadonásznak és hangos kedvvel fürdenek. Vegyes fiúcskák és leánykák, de ők egymást meg nem kívánják. Bájosak és kedvesek mind, bájosak és kedvesek mind. Jön a plébános s a ruhácskák mind a parton hevernek. Meglátja, hogy a leánykák, bizisten mind meztelenek! Megáll dühösen és megvárja, míg a sok haszontalan zsiványa kimászik a habokból, ó jaj! Gyerünk a prédikációval. Előveszi a kicsiny Erzsit és rájaszól szigorúan: Hogy' mersz te itt fürödni lánykám, ahol olyan sok fiú van?! Megállj, megmondlak az apádnak és otthon a kamrába zárnak; meg ne lássam még egy ízben, hogy fiúkkal vagy együtt vízben! A kis Erzsi szemlesütve, szepegő hangon így felel: De tisztelendő bácsi kéjem, hisz bűnt én nem követtem el! Hogy fiúk is voltak közöttünk, és mi velük együtt füjödtük, hogy ki a fiú, azt nem láttuk, hisz levetették a nadlágjuk....
Ezeknek a szép időknek 1951-ben végeszakadt.
(Folytatás következik)
Zollikerberg, 2022. I. 14.
Kapcsolódó írásaink:
