Gyimóthy Gábor: Dallamok hullámain (II.)

E cikk a szerzőjének helyesírási elveit követi.

Aztán a rádióműsorból szép lassan eltűntek a nyugati (főleg amerikai) számok. Szerettem a dallamokat fütyülni. Amikor 1951 (júniusában?) végleg elhagytam a falut, ahol 15 éves koromig éltem, a vonaton – Hidas-Bonyhád és Dombóvár között – az Akit én szeretek dallamát fütyültem (...holnap ellopom én a hajnal fényét...) és a Mese az aranykulcsocskáról című darabból származó dallamot is: A tengeren túl, messze, messze... Erre határozottan emlékszem, pedig annak elmúlt 70 éve. Tehát akkor ezeket a dalokat nyilván gyakran lehetett hallani a rádióban. Akkor még nem volt televízió. Mindenki színházba, moziba járt. Nem csoda, hogy a rádióban nagyon gyakran hallottunk opera áriákat, operettekből származó dalokat és a legfrissebb filmek dalait, mint az Állami áruház-ból: Dunaparti csónakházban, nagy a jókedv minden nap... Ilyen számok voltak a Kétszer kettő, néha öt..., vagy: Jaj, nem lehet szerelem nélkül élni... Vagy az Egy pikoló világos című filmből a Belzebúb lánya vagyok én... Ezek mellett, ki ne emlékezne rá (ha szerencsétlenségére annyi idős, mint én): Mért sírnál, te kicsi rózsabimbó, mert letéplek én? És az eredetileg orosz számok is gyakoriak voltak, mint: Lila orgonák, de dús a lombotok..., vagy: Igyon tehát, fíínom teát! Tiszta szívből önnek ezt ajánlom én... a Dohányon vett kapitány című operettből. Óriási sláger lett Bilicsi Évike az állatkertben című száma: Apu, hogy’ megy be, az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába...? Később pedig a Pancsoló kislány: ... és még Bambi se kapható...! És Boros Ida állatkertben élő, kis oroszlánja. Bár, ha jól emlékszem, amikor ez a két utóbbi szám föltűnt, én már nem voltam Magyarországon.

1953-ban a Magyar Optikai Művek (MOM) iparitanuló énekkarában voltam (melódiák, meló-diákoknak...). Én terveztem a jelvényünket, amelyet a fekete, iparitanuló egyenruhához fehér ingre varrva hordtunk. Nagy verseny folyt az ország iparitanuló kórusai között. Szerettük volna megnyerni a versenyt, mert megígérték, hogy a nyertes énekkart kiviszik Pekingbe a világifjúsági találkozóra. Még a Vígszínházban is fölléptünk (akkor azt a Néphadsereg színházának nevezték). De nem mi nyertük a versenyt, ahhoz mi, MOM-osok túl arisztokratikusak voltunk. Azt mindenképpen a (vörös) csepelieknek kellett megnyerni. Mi csak másodikok lettünk, pedig valószínűleg jobbak voltunk a csepelieknél. Ez azonban nem biztos. Lehetséges, hogy a csepeliek tényleg jobbak voltak. Vigaszunkra a Világtalálkozót nem Pekingben rendezték meg, mert közben az oroszok összekülönböztek a kínaikkal, hanem Varsóban. És a nyertes kórust se vitték ki oda, mert az egész találkozó le-kispályásodott... Olyanokat énekeltűnk, mint: Erdő mélyén, esti-i csendben, hallod a csalogány bűvös da-alát, szívembe ze-engi bána-atát... (Tegnap óta tudom csak, hogy ez Haydn dallama.) Vagy: Virágfürtüs nyírfa a réten... ... dúli, dúli, a réten... ...abból lesz a jó balalajka... stb. Sajnos sok mindenre már nem emlékszem. Például, most nem jut eszembe egy harmadik dal, amit abban a kórusban énekeltem, pedig legalább tíz dal tartozott az ének-kincsünkhöz...

1956 december másodikán átléptem az osztrák határt, és onnan kezdve egészen új dallamok hullámain kezdtem ladikozni. Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy ezzel idegen vizekre térek és magyarországi olvasóim számára sok valósznűleg, vagy többnyire, ismeretlen szám, dal, sláger fölsorolása következik. De remélem, hogy az egyes, egy-egy időszakot szinte uraló slágerre rábukkanok és idemásolom a címsorát, amelyen elérhető.

Mindjárt az első, amelyet külföldi életem első napjaiban ismertem meg, olyan, amely Magyarországon sem ismeretlen. Boros Ida énekelte Honvágydal címén. Ez a német változat, ahogy megismertem.

Menekülttáborba kerültem, ahol hónapokig tartó várakozás kezdődött, ami ugyanolyan kellemetlen volt, mint amilyen érthető: túl későn értem Ausztriába, és az USÁ-ban, ahova menni szerettem volna, betelt a magyarok számára kijelölt bevándorló kvóta, sőt, azt már egyszer-kétszer meg is emelték. De már a „kvótatoldalékok” is beteltek... A táborban valahol szinte mindig szólt a rádió. Erre a számra emlékszem, de arra már nem, hogy német, olasz, vagy az angol változata volt Ausztriában divatban. Itt Ella Fitzgerald énekli.

Ezt Ákos Stefi is énekelte, valami ilyen címe lehetett, hogy Csoko-csoko-csokoládé. Egy másik szám nagyon emlékezetes abból az időből: Catch a Falling Star, amit Perry Como énekelt.

És persze a Zambézi is. Itt Lou Busch zenekara játssza.

Egy filmben ismertem meg a nagyon kedves dallamú Arrivederci Roma című dalt. Nem tudom, hogy abból a filmből származott-e vagy csak belevették a filmbe, mint ismert slágert. Azt se tudtam, hogy nem egészen másfél év múlva Rómában fogom a Húsvétot eltölteni. Viszont sajnos az is igaz, hogy akkor voltam utoljára Rómában... Itt André Rieu zenekara játssza.

Aztán Harry Belafonte Matildája vette át a slágerek stafétabotját. Ekkor már egy Linz melletti baraktáborban voltam, ’57 nyarán. Ott elegem volt a tétlenkedésből. Elmentem dolgozni építkezésekhez, néha 12-órás munkanappal. Vagy elmentem a teherpályaudvarra kirakodni a cementzsákokat a vagonokból. Akkor még két darab 50 kilós zsákot vittem ki egyszerre (most meg örülök, ha a saját, közel kétszer 50 kilós súlyommal boldogulok...). Néha szenet rakodtunk ki, azt zsákokba töltöttük és házakhoz szállítottuk. A kellemetlen az volt, hogy néhány ház szenes pincéje annyira tele volt, hogy már csak hason kúszva lehetett bevinni a zsákot és úgy kitessékelni belőle a szenet. Íme Matilda, őnagysága.

A baraktáborban aztán rádöbbentem, hogy ha már várni kell, akkor okosabban is eltölthetem az időt. A MOM-ban elvégzett iparitanuló iskola után mehettem a „dolgozók esti gimnáziumába” (közönséges gimnáziumba nem mehettem, mert az akkori rendszer engem „osztályidegennek” tekintett). Három évet már elvégeztem, de az érettségihez hiányzott még a negyedik év. Megtudtam, hogy a rengeteg, kimenekült, magyar középiskolás miatt, magyarnyelvű gimnáziumokat létesítettek Ausztriában. Bejelentkeztem az egyikbe. Így jutottam Kammer am Attersee-be. Az iskoláról itt nem számolok be, mert az külön regény lenne. Elég annyi, hogy minden az iskola épületén belül történt. Ott laktunk, ott voltak a tantermek, mosdók, étterem, egyszerűen minden. Az épületet vasárnaponként egyszer volt szabad elhagyni, pontosan két órára. Volt egy társalgó terem, ahol naponta eltölthettünk egy kevés időt. Ugyanis majdnem a teljes idő alatt a tantermekben voltunk, ahol nemcsak a tanítás, de a tanulás is zajlott. A lakószobák napközben be voltak zárva. A Társalgóban volt ugyan egy lemezjátszó, csak éppen lemez nem volt hozzá, egy kivétellel. Az egyik srácnak volt egy lemeze, amit negyedóránként egyszer le is játszott. Fats Dominotól a Blueberry Hill-t.

A karácsonyi szünet idejére távoli rokonok hívtak meg Solbad Hallba, Innsbruck közelébe. Az még csak hagyján, hogy nem tudtam a létezésükről, de fogalmam sem volt róla, hogy hogy’ is vagyunk rokonok? Aztán kiderült, hogy a család, nálam kicsit idősebb gyerekei, másodfokú unokatestvéreim. Innsbruckot is megismertem. Mindössze tíz kilométerre van Solbad Halltól (amely városkát, ma Hall in Tirol-nak nevezik). Egy szám jött akkor szinte még a vízcsapból is: Lous Prima Buona sera signorina, buona sera-ja.

Innsbruck hangulatába azonnal beleszerettem. Még az is lehet, hogy ebben ez a sláger is közrejátszott. És – hab a tortán – Innsbruckban is volt magyar gimnázium! Persze azonnal elkezdtem intézni az áthelyeztetésemet a kammeri, kaszárnyaszerű kolostor-féleségből. Valamikor ’58 márciusában végre sikerült, és megérkeztem Innsbruckba. Ott aztán ezer más gondom és dolgom volt, mint a dallamok hullámain való ringatódzást élvezni. Különben is, se rádióm, se lemezjátszóm nem volt. Tehát, ha egy-egy dal akkori fölbukkanására emlékszem, akkor annak tényleg még a kutyaólakból is harsognia kellett. Ilyen volt például Harry Belafonte Coconut Women-je. Vagy Edmundo Ros Melodie d’amour-ja.

Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár. Akkor már túl voltam egy vakbélműtéten és az érettségin. Szeptember közepén aztán Innsbruck is „elmúlt”... Megérkeztem Bernbe. Talán abban az évben nyerte az európai slágervetélkedőt az olasz Volare, oh, oh. Cantare oh, oh oh, oh... kezdetű dal, de lehet, hogy már az előző évben. Ismertem a számot, de nem szerettem. Ma már szeretem, mert a számtalan esethez, amikor hallottam, számtalan, kellemes emlék is fűződik. Így lesz egy eleinte egyáltalán nem kedvelt dallamból olyan, amelynek hullámain szívesen ringatódzik az ember. Bern Länggasse nevű negyedében laktam eleinte, ismerősöknél. Az ottani templom órája – ha jól emlékszem, csak minden egész órában – háromszor kondított meg harangokat: Bimm-bamm-bumm... Hogy aztán ütötte-e utána, hogy hány óra van, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy a három harang-hang pontosan megegyezett a nyertes dal kezdetével: Vo-lá-re... Már csak folytatni kellett volna: óó, óó... Az a templom talán azóta is belekezd ebbe a számba a harangjaival.

A Németországban tartózkodó, amerikai katonák közül néhányan éneklésbe fogtak, sőt, időnként jól ismert slágereket is sikerült összehozniuk. Ilyen volt Chris Howland a Fraulein című számmal.

Talán 1960-ban vált nagy slágerré Bill Ramsey Souvenirs-je.

Bill Ramsey több limonádé-filmben is szerepelt, és nem csak ezzel a számmal vált ismertté. Aztán hazament Amerikába, de hamarosan visszajött, és itt Svájcban telepedett le. A 70-es években találkoztam vele. A nyakában nagy Szent István (ezüst) ötpengős lógott nyakékként. Jól elbeszélgettünk. Nagyon panaszkodott Amerikára. Azt mondta, főleg azért jött ide, mert ott a gyerekét (gyerekeit?) nem tudja megóvni a kábítószerezéstől. Néhány hónappal ezelőtt olvastam, hogy meghalt.

1961 őszén megnősültem, és Ulmba kerültünk. Ez az a németországi kisváros, amely két dologról híres. A templomának a tornya a világ legmagasabb kőtornya. Kicsit magasabb a kölni dóm tornyainál. A másik pedig a veréb. Úgy szól a monda, hogy amikor a templomot építették, szekerekkel akartak fatörzseket hordani a városba az építkezéshez, de – miután a fatörzsek keresztben feküdtek a kocsikon – nem tudtak átjutni a városkapun. Ekkor az ulmi svábok (ők valódi svábok) gondolkodóba estek. Végül megfigyelték, hogy egy veréb, ha a fészeképítéséhez hosszabb fűszálakat visz a csőrében szűk lukakon át, hosszában viszi a szálakat! Nosza, megszületett a megoldás, és attól kezdve ők is hosszában rakták a törzseket a szekerekre... Ezt mesélik az ulmi svábok saját magukról, és a veréb ott mindenütt jelen van. Akár marcipánból, akár péküzletek kirakatában zsömle, vagy perec alapanyagból, egyszerűen mindenütt. Pedig máshol éppen, szinte közmondásos a svábok leleményessége. Egy hamburgitól hallottam, hogy a háborúban az járt szájról szájra, hogy ha egy svábot beeresztenek az erdőbe egy ócska lavórral, az erdő másik végén tankkal jön ki... Ulmról azonban még két dolgot érdemes megemlíteni. Átfolyik rajta a Duna, akárcsak Budapesten. Csakhogy ott a Duna mindössze 20-30 méter széles (inkább 20, mint 30), viszont onnan már hajózható. Onnan indultak Magyarországra a német bevándorlók, akiket ezért dunai sváboknak neveztek, akár svábok voltak, akár nem. Ott a városrészt, amely a Duna jobb partján épült Neu-Ulmnak nevezik, ami már nem „Svábia”, hanem Bajorország. A mi falunkban élő „svábok” például frankok voltak.

És aztán ulmi volt a híres szabó, aki át akarta röpülni a Dunát. Albrecht Ludwig Berblinger, 13 évesen árvaházba került, amikor meghalt az apja. Ott csak a szabómesterséget tanulhatta el, pedig órás szeretett volna lenni. Szerkesztett egy sikló repülőgépet, ami talán nem is volt ügyetlen dolog. Az éppen épülő ulmi Münster tornyáról akart repülni, amely akkor 100 méter magas volt, de ezt nem engedték meg neki. Ezért aztán a városfal egyik bástyájáról repült volna, amit még egy magasító állvánnyal látott el, így 20 méter magasságból indulhatott. A városfal majdnem közvetlenül a Duna bal partján van. Talán sikerült volna neki a mutatvány, de a rossz szélviszonyok miatt többször el kellett halasztania a repülést. Egy idő után annyira sürgették a városiak, hogy már repülnie kellett, noha a szél erre egyáltalán nem volt alkalmas. Végül valahogy inkább lökték, minthogy maga ugrott volna, és persze beleesett a Dunába. Erre kinevették, sőt, annyira nevetségessé tették, hogy már mint szabó se kapott munkát. Ez történt 1811-ben, amikor 41 éves volt. Kórházban halt meg teljesen elszegényedve, 58 éves korában. Az ulmi Münster egyébként Németország legnagyobb evangélikus temploma. Tornyának végleges magassága 161 és fél méter.

Kennedy 1961-ben elsütötte a holdraszálló program startpisztolyát: még az évtized vége előtt szálljon le egy amerikai a Holdon, és lehetőleg jöjjön is vissza onnan élve. Hajmeresztő célkitűzés volt, hiszen az első repülő alig 60 évvel azelőtt röppent egy futballpályányi hosszat, az első műhold pedig – amely ráadásul nem is amerikai volt – négy évvel azelőtt tette meg az első ellipsziseit a Föld körül.

Ennek köszönhetően nem csoda, hogy Gus Backus – egy másik, Németországban maradt, amerikai katona – Der Mann im Mond-ja minden lukból hangzott.

Hány dallamot ismer az ember, ha szereti a zenét, és 70-80 évig él? Hánynak tudom a címét? Hánynak tudom az előadóját, sőt esetleg a szerzőjét is? Hányat tudok pontosan elfütyülni, hányat nagyjából? Hánynak tudok töredékeket a szövegéből (teljes szövegeit legföljebb a Kuty,kutya tarka... színvonalú daloknak ismerem). Hányat ismerek föl azonnal néhány dallammorzsából, anélkül, hogy tudnám, micsoda? És így tovább, ezer kérdés és ezer, de talán többezer dallam. Kis lemezem van talán 200. Nagy lemezem talán 300, és CD-m van talán 100-150... Természetesen nem ismerem és nem is szeretem mindegyiket a lemezeimen, de az biztos, hogy legalább egyszer végighallgattam minden lemezemet. Sokukat pedig sokszor. És mi van azzal a rengeteg zeneszámmal, amelyeket még ma is nagyon szeretem ugyan, de nem vettem meg magamnak? Sokat megvettem volna, de nem sikerült megszereznem. Azt hiszem, a világ legunalmasabb elbeszélését sikerülne megírnom, ha most végiglapoznám a lemezeimet, és nagyjából időrendi sorrendben idézném mindegyiket, egy kis összekötő szöveggel. Már az elbeszélés hossza is kiverné a hordó fenekét. Ezer szám (és legalább annyi lenne), darabját átlagosan 3 perccel számolva, már maga 50 óra meghallgatási időbe kerülne, hát még, ha mindegyikhez írnék néhány soros „aláfestő” mesét is!

Nem, erre nem ítélem magam, és kedves olvasóimat se szeretném ilyesmivel kínpadra vonni. Inkább abbahagyom az eddigi időrendi követést, és találomra ragadok ki egy-egy emléket a számomra velejáró dallammal. Helyesebben a dallam lesz rendszerint az emlék, és a hozzátartozó magyarázat az, ami bennem merül föl a dallam hallatán.

Szégyen és gyalázat, de amennyire a dalokat hangszerelésükkel és előadásukkal szerettem, annyira nem érdekelt, hogy azt ki szerezte, vagy ki énekeli, és rendszerint a címeket se tudtam, ha valamit kerestem. Amikor 1959 őszén Zürichbe kerültem, volt a Bahnhofsrassén egy Gramostúdió nevű üzletke, ahova gyakran besétáltam, és fütyülve adtam elő, hogy mit szeretnék. A címeket és előadókat csak a legritkább esetben tudtam megadni, de arra nem is nagyon volt szükség. Akkor még a kiszolgáló személyzet tudta, hogy milyen lemezeket árul az üzletük, nemcsak azért, mert akkor még nem volt félmillió, havonta változó lemez, hanem azért is, mert lelkes szakemberek volta, akik büszkék voltak arra, hogy kiismerik magukat a területen. Azt hiszem, ’60-ban bukkant föl nagy slágerként a Marína, amit Rocco Granata énekelt.

Akkor ez még kis lemezen jött, és a lemez másik oldalán Fred Buscaglione énekelte a Carínát.

A szám semmivel sem rosszabb szerintem a Marínánál, csak talán egy kicsit lendületesebb előadást érdemelt volna. Ezt a lemezt sajnos nem vettem meg. Nem tudom, miért, de talán éppen azért, mert akkor a Marína minden csőből sugárzott. Mindent elnyomó sláger volt.

(Folytatás következik)

Zollikerberg, 2022. I. 14.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Dallamok hullámain (II.)

Bình luận

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK