top of page

Gyimóthy Gábor: Háború – avagy adalék az ember természetrajzához




Tegnap rákattintottam egy néhány perces jútúb videóra (YouTube). Számítógépen készült légiharc-jelenetek voltak rajta a második világháborúból. Nem hallgattam végig az angol szöveget, elég volt megtudnom, hogy miről volt szó benne. Egy amerikai Musztang (P-51-es) pilóta szétlőtte egy német pilóta ejtőernyőjét, aki éppen megmenekült az égő gépéből. És hogy ezt azért tette, mert látta, ahogy egy másik német vadászgép (Me-109-es) pilótája lelövöldözte egy égő, amerikai bombázóból (B-17-esből) kiugráló ejtőernyősöknek az ernyőit, akik így a talajon nyilván szörnyethaltak...

A rettenetes háborúban, bármilyen hihetetlen, itt-ott akadt még lovagiasság. Egy Messerschmitt pilóta például a csatornáig kísért egy ronccsá lőtt B-17-est, amely így elérte az angol partokat. Magyarországon áll valahol egy emlékműve annak az amerikai Musztang pilótának, aki egy magyar Messerschmitt pilótát arra figyelmeztetett kézjelekkel, hogy ég a gépe, ugorjon ki. A magyar pilóta megmenekült, közben a Musztangot lelőtték, mert nem a saját bőrével törődött, hanem a magyar gépet kísérte, és a jeladással foglalkozott (ha jól tudom a történetet). Az amerikai pilóta az életével fizetett a lovagiasságáért.

Az ejtőernyők lelövöldözése az ellenkezője volt a lovagiasságnak. Ám lehet, hogy a német vadászgép pilóta éppen fölszállása előtt tudta meg, hogy halálra bombázták a szüleit, vagy a gyerekeit, vagy a szerelmét, vagy az összeset együtt, és a borzalmas tett már értelmetlen bosszú volt a részéről. Értelmetlen, mert nem annak a gépnek a személyzetét irtotta ki, amelyik egy előző bombázáson végzett a szeretteivel. És az is értelmetlen lett volna, ha véletlenül azzal a géppel találkozott volna, amelyikre jogosnak tűnő bosszúja irányult. Ugyanis a bosszúja akkor lett volna valóban jogos, ha azokat irtja, akik a háborút lehetővé tették, elkezdték, kierőszakolták, vagy „kitalálták”.

Az amerikai pilóta bosszúja is értelmetlen volt, Hiszen nem a tettes pilóta ernyőjét lőtte szét, hanem valaki másét. Ő viszont azzal védekezhetne, hogy az ő esetében nevetséges a lovagiasság, hiszen a háború logikája, hogy az ellenfelet olyan hatékonyan kell irtani, ahogy csak lehet. Ha ő nem bosszúból, hanem jéghideg józanságból lövi szét a kiugrott pilóta ernyőjét, csak gratulálni lehet neki azok részéről, akik a háborúba azért küldték, hogy öljön. Ha hagyja, hogy a német pilóta vidáman lelebegjen, az beül egy másik gépbe, és legközelebb éppen őt, vagy szeretett bajtársait lövi le.

Ha a német gépet úgy lövi le, hogy a pilótáját már a gépben halálos lövés éri, akkor az teljesen rendben lett volna. Nem? Akkor viszont hol a különbség? Egymás halálos elleségei. Igaz, egyáltalán nem azok, hiszen nem is ismerik egymást, és ha ismernék, talán a legjobb barátok lennének, de őket úgy állították csatarendbe, hogy gyerünk! Öljétek, aki elétek kerül! Pedig nekik, amíg otthon voltak és élvezték, élvezhették az életüket, eszükbe se jutott, hogy valakit meg kellene ölniük, ráadásul saját életük kockáztatásával. Hacsak nem lázította föl őket valaki és hitette el velük, hogy a másik megölése mindenképpen hasznos az emberiég számára és becsületre méltó, hősi tett.

Akkor hol a helye a lovagiasságnak?


A dolog úgy kezdődik, hogy engem pofonvágnak, amit nem hagyhatok megtorlatlanul. Nem csak azért nem, mert hogy’ jön hozzá, hogy engem pofon vágjon. Hanem azért sem, mert ha nem teszem, elbízza magát, és legközelebb újra pofonvág. A dolog nem volt nagy ügy a részéről, hiszen én nem számítottam a pofonra, ha azonban vissza akarom ütni, ő már számít a visszapofonra, amit egy elsöprő kézmozdulattal el tud hárítani, tehát világos, hogy én már ököllel ütök. Ő meg – talán gyengébb is nálam – már követ tart a kezében, ha rám támad, hiszen az ökölcsapást ő sem hagyhatja büntetlenül. Esetleg véresre veri a fejemet. Na, ebből nekem elegem van. Legközelebb meg sem közelít, mert csúzlival lövök rá. Igaz, hogy azzal kilőhetem a szemét, ami már nem apróság. Tehát nála legközelebb már pisztoly van. Én meg hívom két barátomat és mindhármunknál van egy-egy pisztoly. Csakhogy közben nála már géppisztoly van. Én meg már beszereztem egy aknavetőt...

Nem hiszem, hogy érdemes lenne folytatni. Akkor állunk meg valahol, ha már mindkettőnk állig föl van fegyverkezve atom-, vegyi és biológiai fegyverekkel. De megállunk-e akkor?! A valóság persze nem egészen ilyen, mert előfordulhat, hogy az első pofon akkor csattan, amikor már mindketten rendelkezünk a legpusztítóbb fegyverekkel, és mégis folytatjuk az ütésváltás fokozását.

Az is lehet, hogy el akarunk venni valamit a másiktól, ami számunkra nagy értéket jelent. Igenám, de a másik fegyverrel védi a tulajdonát. Erre mi is fegyverkezünk, hogy erősebbek legyünk nála, és elvehessük tőle, amit akarunk; de persze ő is fegyverkezik, sőt talán gyorsabban, mint mi, és akkor a végén még ő vehet el valamit tőlünk. Közben észre se vettük, de annak a valaminek az értéke, amit el akartunk venni tőle már csak századrésze annak, mint amennyi értéket veszítettünk pénzben és munkában a megszerzése érdekében. És ő, a másik ugyancsak százszor annyit veszített, mint amennyit az a valami ér. Tehát százszor jobban járt volna, ha azt mindjárt az elején odaadja nekünk. Vagy pedig mindketten jobban jártunk volna, ha az elején leültünk és megbeszéltük volna, hogy miként boldogulhatnánk közösen és békével.

Tényleg ennyire, gyerekesen hülyék vagyunk?! Emberek!!! Maholnap a Marsra tesszük a lábunkat, és olyan mesterséges értelmet teremtünk – hangsúlyozom: teremtünk –, amely saját agyképességeinket messze fölülmúlja! És akkor nem tudunk megegyezni abban, hogy ne fegyverkezzünk, ne háborúzzunk egymás ellen, amikor ezer más bajunk vár megoldásra itt a Földön?! Civakodunk, mint a gyerekek egy játékon. Csakhogy ez a civakodás halálos, és nemcsak számunkra halálos, hanem a Föld összes élőlénye számára is az, amelyek nem kérnek a mi agyalágyultságunkból. Joguk van az élethez és az életben maradáshoz!


Vagy ez, amit mi művelünk, szükségszerű fejlődési foka az értelemnek, egy értelmes lény nagy nehezen elért értelmi szintjének?

Nemrég láttam egy filmet csimpánzokról. Olyan kutatók csinálták, akik évekig élnek az őserdőben és közelről figyelik a csimpánzokat. Egyszer csak megrökönyödve lettek tanúi egy csimpánzháborúnak. Az egyik csimpánzcsoport módszeresen, előre megtervezetten kerített be egy másik csoportot, és agyonverte annak összes olyan tagját, amely nem tudott elmenekülni. Hurrá! Ez haladás!

Ilyet a páviánok még nem csinálnak, legalábbis nem tudok róla. Nem hallottam, hogy ilyesmit csinálnának farkasok, vagy oroszlánok, vagy valamilyen más állat. Harcolnak – egyenként – területért, élelemért, nőstényért és hatalmi vágyból, de egy csoport megszervezéséhez a hírközlés magasfokú képessége is tartozik, ami csak magasabb szintű értelemmel működik – és aztán a fegyvergyártás is! Tehát akkor nekünk örülnünk kellene, hogy ehhez a csimpánzoknál már sokkal jobban értünk, azaz a fejlettségi fokunk már jóval magasabb? És akkor annál jobban kellene örülnünk, minél borzalmasabb fegyvereket találunk ki és minél rettenetesebb háborúkat vívunk saját magunk ellen? Ez a fejlődés, emberek! Ezt ne szégyelljük, hanem ünnepeljük és legyünk egyre büszkébbek rá!


Gyakran hallani – a Földünkön szorgalmasan folyó háborúk egyikénél, másikánál –, hogy „civil személyek” (azaz öregek, nők, gyerekek) vesztek oda. Óriási a szörnyülködés. Miért, ha katonák halnak meg, az teljesen rendben van?! A Földön rengeteg állam van, rengeteg érték és rengeteg érdek. És ezért évszázadok óta kifejlődött a katonaság ördögi rendszere. Az embereket ifjú korukban behívják – akaratuk ellenére –, két-három évig mást se csinálnak velük, mint megtanítják őket a halált osztogató fegyverek kezelésére és a parancsok halát megvető teljesítésre, a fölötteseiktől megkövetelt – saját érdekeikkel esetleg teljesen szembemenő – engedelmességre. Fölépült egy megbonthatatlan rangsor. „Alulról” nem lehet megakadályozni egy háborút, viszont „fölülről” elég egy ember szava, és elindul a dominólapkák földűlése, azaz a parancsosztogatás, és a sorok végén álló „lapkák” nekidőlnek a szemközti lapkáknak, azaz azoknak, akiket a politikusok ellenségnek neveztek ki.

Kész a háború!

Tehát, ha valahol egy katona meghal az ellenfél tüzében, az éppen úgy nem szeretne ott (és bárhol) meghalni, mint akárki, aki „civil” és akit a háború véletlenül öl meg. A katona nem szándékosan van ott, ahol van, és ha tőle függene, egyáltalán nem használná a fegyverét; de ha már lőnek rá, ő is lő, azt remélve, hogy úgy nagyobb az életbenmaradási esélye. Ez a másik ördögi dolog: csak el kell sütni az első puskát, garantáltan visszalőnek. És akkor már megy az egész, önműködően és föltartózhatatlanul.

Néhány éve, itt Svájcban, ahol írom ezt az elmélkedést, népszavazás zajlott annak eldöntésére, hogy szüntessük-e meg a katonaságot. A világ legjózanabb és sajnos egyúttal a leglehetetlenebb ötlete. A katonaságot egy állam nem szüntetheti meg! Erről a világ összes államában egyszerre kellene szavaztatni, és ha ezt mindenütt – lehetőleg kétharmados többséggel – szavaznák meg, akkor meg lehetne szüntetni a katonaságot, de csak mindenütt és egyszerre. Ez a mai helyzetben a harmadik ördögi biztosíték arra vonatkozóan, hogy a helyzet egyszerűen megváltoztathatatlan. Mint ahogy mondani szokás: öndinamikája van, és önmagát rögzíti megrendíthetetlenül. Egyébként, a szavazók egyharmada szerette volna megszüntetni nálunk a katonaságot...


Vagy van ebben a háromszorosan is ördögi „biztosítékban” valami tudatlan, „önműködő” céltudatosság? Hiszen háborúk és a háborúkra való fölkészülés nélkül sehol sem lennénk még a technika fejlődésében. A bronz fontos volt a lándzsahegyekhez, sarló csak később lett belőle. A puskapor és az összes többi, utána következő robbanóanyag nem tűzijátékokhoz kellett, hanem ágyúkhoz. A repülőgép még csak egyes különcök játékszere volt az első világháború előtt. Utána pedig, röpke 46 év alatt eljutott a Vörös Báró háromfedelű „talicskájától” a háromszoros hangsebességgel repülő, titánból készült SR-71-esig, amely tudtommal 1964-ben már repült. A német V2-es volt az első valamirevaló, folyékony üzemanyaggal működő rakéta. Tizenhárom évvel később már műholdat lőttek föl az oroszok egy jóval nagyobb rakétával. Mondanom sem kell, hogy mindkét rakéta harcászati célra készült. Az atombomba se borotválkozáshoz kellett, sőt a számítógép fejlődését is részben az atombomba, részben a tengeralattjárók rejtjelezett hírközlésének megfejtési kényszere lendítette nagy mértékben előre.

Talán sietnünk kell, csak nem tudunk róla? Talán fenyegeti a Földet valami, amit csak nagyon fejlett technikával tudunk majd elhárítani? Talán egy kisbolygó vágyakozik a Földre zuhanni? Azaz nagyon egészséges a vad fegyverkezésünk, mert az korbácsolja a technika fejlődését minden téren?

Ennek a fejlődésnek nagyon nagy híve vagyok, de ugyanannyira szégyellem, hogy ennek a fő motorja a fegyverkezés, vagyis a háborúra készülés.



Gyimóthy Gábor, Zollikerberg, 2022. VIII. 7.

 

Kapcsolódó írásaink:





131 megtekintés

Comments

Couldn’t Load Comments
It looks like there was a technical problem. Try reconnecting or refreshing the page.
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page