Gyimóthy Gábor: Dallamok hullámain (III.)
E cikk a szerzőjének helyesírási elveit követi.
1959 októberében elkezdtem a gépészetre járni a zürichi ETH-n, ami a magyar műegyetemnek felel meg. Savanyú pofával fogtam bele, mert nem gépészetet, hanem ipari formatervezést szerettem volna tanulni, de azt akkor itt Svájcban nem lehetett. Nem volt még rá iskola. Karácsony előtt a főiskola épületében gyertyafestő műhelyt rendeztünk be. Nagyon hangulatos környezetben, gyertyafénynél próbáltunk művészi gyertyákat alkotni, amit aztán a csoport másik tagjai az utcán árultak. A bevételt a magyar menekültek támogatására fordították. Tehát a havi 270 frankos ösztöndíjamnak egy nagyon kis hányadát talán „megkerestem” a megfestett gyertyákkal. Volt egy lemezjátszónk is, amelyhez természetesen néhány karácsonyi dal is járult, de valaki közülünk behozott egy nagy lemezt, amelyen a Golden Gate kvartett énekelt csodálatosan, különböző vallásos számokat (minek mondják ezeket, gospeleknek, vagy spirituáloknak?). Íme egy példa (a kedvencem), amely szinte dallamtalan, de a hangzása és az üteme fölér egy jól sikerült dallammal.
Itt mindjárt fölvethetjük a kérdést, kell-e, hogy egy zeneszámnak dallama legyen? Szerintem igen, mint ahogy egy verstől is elvárom a rímet. Lehet dallamtalan hangokat egymásra halmozni, de akkor az nem zene. Lehet rím- és ütemnélküli szövegeket írni, de akkor az nem vers, mint ahogy egy teaszűrő sem merőkanál, pedig alakra nagyon hasonlít rá. Ezen kár vitatkozni, mert lehet, hogy valaki egy ütem- és rímnélküli szöveget költeménynek tekint, és annak is nevezi, de versnek nem lehet nevezni azt, ami nem birtokolja a vers fő meghatározóját, a rímet. Teaszűrőnek se lehet nevezni azt, amin nincsenek apró lukacskák a folyadék áteresztéséhez. Ez a zenével pontosan így van, noha ma azt is zenének nevezik, amikor lehetőleg sok hangszerrel nagyon nagy zajt csapnak, legyen az „komoly zene”, vagy „popzene”. Ezek a bamba ricsajok még idézőjelben sem érdemlik meg, hogy zenének nevezzék. Miután a művészetben nincsenek határok, a műalkotás és a szemét között rengeteg fokozat van. Szélső esetekben egyértelműen meghatározható, hogy mi műalkotás és mi szemét, de a két véglet között nehéz meghúzni a határvonalat. Ezzel sokan visszaélnek, és szemetet adnak el műalkotás helyett, ha megtehetik, mert jól ismert névre tettek szert. A nevüket korábbi, tényleg megbecsülhető műalkotásaiknak köszönhetik (és rendszerint nagy adag szerencsének is). Ha már nagy nevük van, vásárlóközönségük fölveri az árát minden vacaknak, amit csak csinálnak, abban bízva, hogy a név miatt a vacakok ára egyre emelkedik. Ebben ritkán csalódnak. A nem vásárló, csak bámuló (bamba) közönség meg nem meri kimondani, hogy a király meztelen. Ez soha nem fog változni, mert az ízléseknek nincs mértékrendszere, a hülyeségnek meg nincs fölső határa...
Amikor 1961 őszén Ulmba kerültünk, két szám hangzott a rádióból a leggyakrabban. Harry Belafonte Angelinája, és a Quando, quando, quando? Az eredetit (az akkor hallhatót), azt hiszem Tony Renis énekelte.
Ulmban az ottani, akkor ott létező főiskolára (Hochschule für Gestaltung) jártam, ipari formatervezést tanulni. Érdekes iskola volt, ott sokat tanultam, de mert ösztöndíjam nem volt és frissen lett feleségem fizetése nem bizonyult elégnek, munkát vállaltam mellékesen valakinél, aki már elvégezte az ulmi főiskolát és önálló formatervezőként dolgozott. Mondanom sem kell, hogy azzal, a főiskolán tanultaknak a többszörösét tanultam és tapasztaltam. Ezért aztán az iskolát két és fél év után otthagytam és visszaköltöztünk Zürichbe. Nem vagyok dzsez rajongó, de a következő számot, amelyet Ulmban ismertem meg, nem hagyhatom ki ebből a visszaemlékezésből: ez Dave Brubeck Take Five-ja. Érdemes belemerülni. Szerintem földöntúli! Kemény padlóra hanyattfekve szoktam végigélvezni.
1964-ben, újra Zürichben, munkát vállaltam egy formatervező irodában, amely egy Zürichhez közeli faluban működött. Feleségem pedig biológiát tanult a zürichi ETH-n. Eddig nem szóltam Elvis Presley gyönyörű számairól, mert azt hiszem, azokat nem kell bemutatnom. Persze nem a színpadon ugrálós, gitár rángató, idegbajos számaira gondolok, hanem olyanokra, mint az Are You Lonesome Tonight, vagy a Love Me Tender. ’64-ben már a Beatles-ék is vidáman űzték az ipart. Nem nagyon szerettem a számaikat (némelyiket kimondottan utáltam, például a Yesterday-t, ami rémes nyavalygás). De voltak küztük elviselhető darabok is, mint a Yellow Submarine, az Obladi, Oblada, a When I’m 64, vagy a Maxwell’s Silver Hammer. És volt egy kimondottan finom számuk, a Michelle. Persze lehet, hogy több is volt, de mondom, nem voltam Beatles rajongó, ezért aztán nem is nagyon ismerem a műveiket. Amit rossz néven veszek tőlük, hogy a szórakoztató zenének abba az irányba nyitottak utat, amiből aztán olyan borzalmak születtek, mint a Rolling Stones-ék és rettenetes számaik, amit nem zenének, hanem inkább akusztikai patkányméregnek neveznék. A következménye a mai, számomra teljesen kibírhatatlan pop-„zene”. Hideg ráz, ha a fülembe jut...
Pop
Bekapcsolom a rádiót:
Üvölt belőle a pop.
Sajnálom az ifjúságot,
Ki erre ma táncot „ropˮ.
Dallama sincs szövege sincs,
Üteme csak lüktetés.
Bennem van a hiba talán ?
Az élvezethez kevés !
Ó – mert vannak ma is dalok,
Vannak tüzes ritmusok,
Szórakoztató dalocskák,
Simogató dallamok.
Dalok, melyekre az ember
Örömében nemzene !
De, amit ma gyakran hallunk,
Énszerintem nem zene !
(Zürich, 1982. V. 23.)
A régi versemből kiderül, hogy 10-15 évig vártam, míg végre versben is megírtam az őszinte véleményemet a „pop-zenéről”.
Múltak az évek, és én halomszámra kaptam Magyarországról a nagy lemezeket. Megismertem egy csomó régi számot, amelyeket talán még ’56 előtt is megismerhettem volna, ha akkor lettek volna már ilyen hanglemezek, például Horváth Jenő dalaival. Megismerhettem Szenes Iván és G. Dénes György csodálatos szövegeit. Később pedig Bródy János dalait, amelyeket részben ő maga, részben Koncz Zsuzsa vagy Halász Judit énekeltek. Vagy megismertem Zalatnay Saroltát, aki sosem volt apáca, viszont tölcsért csinált a kezéből... És persze sok más dalt, énekest és énekesnőt is megismertem, hosszú lenne fölsorolni mindegyiküket.
Szép lassan kicsúsztam a slágerek világából. Közben a német nyelvterületen is fölbukkant valaki, Reinhard Mey, aki rengeteg dalt alkotott: szöveget, dallamot együtt, szőröstül-bőröstül. Csupán egy gitárt pengetve adta elő a számait. Szövegei és dallamai, szinte kivétel nélkül nagyon jók, „költőiek”. Bródy Jánoshoz hasonlíthatnám. Három dalszövegét le is fordítottam magyarra. Csak sajnos nem ismerek senkit, aki ezeket a dalokat elő is adná. Néhány dala nagyon népszerű lett, amelyeket – remélem, nem sértődne meg érte – akár slágereknek is nevezhetném. Kettőnek (a rengeteg közül) idemásolom az elérhetőségi címsorát. Megérdemlik. (Ennek a kettőnek magyarra fordítottam a szövegét.) Az egyik: Über den Wolken, a másik: Der Mörder ist immer der Gärtner.
Múltak az évek (mint ahogy ezt szokásuk szerint mindig teszik). Jöttek néha újj dalok, új énekesek. És néha régi énekesek által énekelt, régi dalokat is megismertem. Olyanokat, amilyeneket addig soha nem hallottam. Ilyen volt Dean Martintól: I Wonder Who’s Kissing Her Now. A dallam is tetszett, a szövege is, és megpróbáltam magyarra fordítani. Ennek kapcsán utánanéztem, hogy más is énekelte-e? Találtam egy felvételt 1909 ből (!). Kiderült, hogy Dean Martin csak a „közepét” énekli a számnak, amiből így andalgós táncdal lett. A szám bevezető részét, majd az andalgós rész utáni folytatást nem énekli, pedig mindkét rész kimondottan jó szöveg. Aztán valahogy rábukkantam egy régi, osztrák operettre, amelyben ugyanez a dallam szerepel. Sajnos már nem emlékszem az operett címére, de arra igen, hogy magyar változata is van. Bilicsi énekelte benne ezt a dalt, egészen más szöveggel. Az osztrák operett esetében szó sem volt arról, hogy az eredeti szerzők amerikaiak. Sőt, az volt az érrzésem, hogy az operett még 1909-nél is régebbi lehet. Pedig az 1909-es felvétel egy The Prince of Tonight című amerikai operettből származik (amit akkor még talán nem mjúzikl-nek neveztek), és a zeneszerzője Harold Orlob. Mindegy! Íme a dal andalgós változata Dean Martin előadásában, és itt a teljes szöveggel, ahogy Billy Murray énekelte 1909-ben:
I Wonder Who‘s Kissing Her Now?
You have loved lots of girls in the sweet long ago,
And each one has meant heaven to you
You have vowed your affection to each one in turn,
And have sworn to them all you'd be true;
You have kissed 'neath the moon,
While the world seemed in tune
Then you've left her to hunt a new game.
Does it ever occur to you later my boy,
That's she's probably doing the same?
I wonder who's kissing her now,
Wonder who's teaching her how?
Wonder who's looking in to her eyes,
Breathing sighs!
Telling lies!
I wonder who’s buying the wine?
For lips that I used to call mine,
Wonder if she ever tells him of me?
I wonder who’s kissing her now?
If you want to feel wretched and lonely and blue,
Just imagine the girl you loved best
In the arms of some fellow who's stealing a kiss
From the lips that you once fondly pressed;
But the world moves a pace and the loves of today
Flit away with a smile and a tear.
So you never can tell who is kissing her now.
Or just whom you'll be kissing next year.
I wonder who's kissing her now,
Wonder who's teaching her how?
Wonder who's looking in to her eyes?
Breathing sighs!
Telling lies!
I wonder if she’s got a boy?
The girl who once filled me with joy,
Wonder if she ever tells him of me?
I wonder who's kissing her now?
Most vajon ki csókolja őt?
Oly sok nőt szerettél az elmúlt időkben
És mindegyik repült veled
A szerelme szárnyán, az egekbe föl
S a mennyország volt ő neked ...
Holdfényben esküdtél hűséget csókkal,
De most mégis már mást ölelsz ...
Felidézed-e még az egykori nőt,
Kit nyilván már más karján lelsz?
Most vajon ki csókolja őt,
Az emlékeimbéli nőt?
Ki suttog fülébe oly kedvesen,
Mint hajdanán
ő énnekem?
S ha koccan a pezsgős pohár,
Fölrémlik-e még az a nyár?
S rám gondolva néha eltölt-e időt?
Most vajon ki csókolja őt?
Ma elképzeled, amint mással van együtt,
Ki akkor csak téged ölelt.
Mást csókol az ajka, mást becéz a száj,
Mely egykor rád csókot lehelt ...
Az élet megy tovább és tűnik a múlt
S az új szerelem itt-ott kihajt.
De nem tudhatod, hogy ki csókolja őt,
S hogy kit csókolsz te jövőre majd …
Én bennem is megkopott már
Az emlékeimbéli nyár,
Ám néha áttetszik a múlt ködén
S mint egykoron,
úgy látom én …
Mámorban repülve át
Bódult, bolond éjszakát,
És egymásbaolvadva nyertünk erőt ...
Most vajon ki csókolja őt ...?
A szabadfordításom 2015-ből származik. Jó lenne, ha valaki előadná. Nem hiszem, hogy az eredeti nyilvános előadásáért még megilletne valakit szerzői jogdíj.
(Folytatás következik)
Zollikerberg, 2022. I. 14.
Kapcsolódó írásaink:
Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (II.) Életem függelékben – Idegen nyelvek közt
Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (III.) Életem függelékben – Beleszerettem anyanyelvembe
Miért vagyunk restek alámerülni az igazgyöngyért? Szilaj Csikós seregszemlénk. Tisztelt Olvasó!
Gyimóthy Gábor levele a Szilaj Csikónak: a Nyelvlecke c. verse eredeti, helyes szövege
Gyimóthy Gábor két új – nevezetes Nyelvleckéjét megidéző – verse
Gyimóthy Gábor: AZ ÍRÁSMÓD. (Avagy: hogyan magyarítsuk az idegent)
Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (16.) „Korán kelt a kelta”
Gyimóthy Gábor: „Hogy is volt az egykor régen?” – Világhálón elszabadult versem...
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (1.)
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (2.)
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (3.)
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (4., befejező rész – különösen ínyenceknek)
Gyimóthy Gábor: Az írógép – „A fürge, barna róka átugorja a lusta kutyát”
Gyimóthy Gábor: A Holdról – unokaöcséimnek, seregnyi gyermekeiknek...
Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (19.) Aranypáva, Örvény és társaik
Gyimóthy Gábor: NYELVI JÁRVÁNY – a legfrissebb nyelvművelő gúnyversike
Gyimóthy Gábor: Ki a jobb? Egy kis pentalógiában elbeszélve...
Kommentare