Gyimóthy Gábor: Állatok értelme (I. rész)*
Hangsúlyozottan kell előrebocsájtanom, hogy a tárgykörnek egyáltalán nem vagyok szakértője. Amit itt leírok (amit itt „összehordtam”), többnyire filmekben látott tényekre és saját okoskodásra alapul. Rettentően – azt is mondhatnám, hogy lenyűgözően – sok minden érdekel, többek között az állatok értelmi képessége, tudatos cselekedeteik lehetősége, az ösztönök és a logikus gondolkodás határa is, és minden, ami ezzel kapcsolatos.
Ha valaki nyitott szemmel járja a világot, nem győz ámuldozni a rengeteg csodán, amelyre a természetben lépten-nyomon rábukkan. Itt nem csak az élővilág csodáira gondolok, hanem például arra, hogy hogy’ „jut eszébe” a gránitnak, hogy csiszolt és fényesített állapotban számunkra gyönyörű legyen? Hogy’ „jut eszébe” egyes vegyületeknek észbontóan szép kristályokat alkotni? „Hogy jut eszébe” az égnek az égszínkék színűség? És még jónéhány, hasonlóan bárgyú kérdést is föltehenék...
Talán valamikor 1972 őszén történhetett, azaz fél évszázada. Feleségem a zürichi ETH-n (műegyetemen) a doktorátusán dolgozott, amihez gombabetegség által megtámadott csipkerózsa ágakra volt szüksége, lehetőleg nagy területekről, hogy a gomba esetleges alfajait is fölfedezhesse. Elhatároztuk, hogy elmegyünk a Júrába. Ez Svájcnak Franciaországgal határos, nyugati vidéke, amelynek ligetszerű, füves területei is vannak, itt-ott fenyőfákkal és persze minden mással, elszórtan csipkerózsával is (ami itt nem nő olyan sűrűn, nem olyan gyakori, mint mondjuk Baranyában). Én még tanuló autóvezető voltam, de vezethettem, ha ült mellettem valaki, akinek érvényes jogosítványa van. Így aztán összekötöttük az egyik hasznosat a másikkal: én gyakorolhattam a vezetést, nejem mehetett penészvadászatra... Azt csak később tudtam meg, hogy autópályán még nem vezethettem volna, de ez az ismeret elkésett. Mire megtudtam, már az autóvezető vizsgán is átmentem.
Aránylag korán indulhattunk, mert amikor a Júrának egy kellemes ligetéhez értünk, néhány fenyőfánál még ott ólálkodott a hajnali köd egy-egy pamacsa. Szép, nyugodt, napos idő volt. Amíg feleségem a rózsabokrokon piszmogott, unottan mászkáltam a harmatos, füves területen. Egyszercsak egy hangyabolyra bukkantam, amelyen sürögtek-forogtak a hangyák. A boly nem volt sokkal nagyobb, mint egy kicsit lelapított vakondtúrás. Leguggoltam és néztem a hangyák serénykedését. Hirtelen elröpült valami közvetlenül a fülem mellett és becsapódott a hangyabolyba. Egy, az ősz hidegétől „megilletődött” – és valószínűleg elgémberedett – darázs volt. A darázs úgyszólván még földet se ért, már észlelhette a hangyákat, és azonnal vadul döfködni kezdett a fullánkjával, ami persze a legföljebb 3-4 miliméteres hangyák ellen olyan volt, mintha embereket akarnék megszúrni egy kocsirúddal. Ám ez csak egy-két másodpercig tartott, mert a fullánkhoz legközelebbi hangya azonnal belekapaszkodott a fullánkba és nem engedte, hogy azt a darázs visszahúzza. Ugyanakkor két-három másik hangya megpróbálta kivágni a fullánkhoz tartozó szervét a darázsnak – ami valószínűleg a méregmirigy –, pontosan úgy, ahogy az ember próbál kivágni papírból egy darabot ollóval. A darazsat ezenkívül egy egész sereg hangya fogta le úgy, hogy szegény moccanni is alig tudott.
Ezen aztán nagyon elgondolkoztam. A hangyák ténykedése kizárólagosan csak ösztönös lehetett. Vagy nem? Hiszen a darázs a fullánkjával – ami nem mozgott túl gyorsan – legföljebb csak odébb tolhatta volna a hangyákat, megsérteni, vagy megszúrni képtelenség lett volna egy, a fullánkhoz viszonyítottan apró hangyát. Milyen korból származhatott ez az ösztön? Nyilván abból az időből, amikor a kis hangyák ősei még a darázshoz hasonló méretűek voltak, azaz amikor a fullánkos döfködés még árthatott nekik. És a másik kérdés: Mekkora egy három miliméteres hangya idegközpontja, „agya”? A harmadik kérdés: hány száz, vagy akár ezer ösztön lehet ott „tárolva” arra vonatkozóan, hogy a hangyákat érhető – legkülönbözőbb – támadások esetén mit kell tenni? Elfér ott annyi ösztön? Hogy’ tárolódik egy ösztön? Vagy talán nem is ösztönről van szó, hanem értelmes, tudatos válaszról egy-egy előadódó esemény leküzdésére? Itt már fölösleges lenne tovább számozni a kérdéseket, mert innen kezdve minden irányban rettentően elburjánzanának, elburjánozhatnának. És itt még csak az ízeltlábúaknál tartunk, hol vagyunk még a madaraktól, emlősállatoktól, általában minden élőlénytől, amelyeket az ízeltlábúaknál magasabb fejlettségűek közé sorolunk?
Persze ez a „magasabb fejlettségi fok” rendkívül kétséges (mint ahogy mai divat szerint mondanák: megkérdőjelezhető, sőt én még – a mai divattal együtt – meg is fölkiáltójelezném). Ugyanis a fejlődéshez két dolog kell: idő, amely lehetővé teszi a változásokat (mutációkat, ha úgy jobban tetszik), és megengedi az alkalmasabbak kiválasztódását; és az egyedek lehetőleg nagy darabszáma. A mutációk „rendelkezésére álló” idő egészen más például az emlősállatoknál és mondjuk a házilégynél, mert a nemzedékek hossza között rettentően nagy a különbség. A darabszámról meg már ne is beszéljünk. Hány nemzedék áll mögöttünk, mondjuk a Homo erectus óta? És hány a házilégy mögött az akkori idők óta? (Pedig akkor még, házak hiányában, kénytelenek voltak „házonkívül” röpködni.) És mennyivel volt nagyobb a mindenkori példányszámuk, mint a miénk? És azt se felejtsük el, hogy a legyek ősei talán már vidáman röpködtek a Föld légterében, amikor a mi őseink még ki se másztak a tengerből. Tehát, ha egy légy idegközpontjának (agyának) a fejlettségi fokát tekintjük, akkor annak az összetettsége és teljesítőképessége valószínűleg sokszorosan nagyobb a mi agyunk ugyanakkora darabkájánál. Megfordítva, ha az egész agyunk a légy agyának fejlettségi fokán állna, akkor talán a gyerekek az iskolában egy hét alatt érnék el az egyetemi felvételhez szükséges tudást, vagy akár már a főiskolát is befejeznék e rövid idő alatt.
Kínai és US-amerikai kutatók 2020-ban hozták nyilvánosságra a „fekete tűzhangyákkal” (Solenopsis richteri) folytatott kísérleteik eredményeit. A hangyák közelében, lapos edényekbe cukros vizet tettek. Amikor a hangyák ezt fölfedezték, szorgalmasan odajártak inni a vízből. Ez könnyen ment, mert a víz felületi feszültsége megengedte, hogy az apró hangyák járjanak, keljenek rajta. (Nem tudom, mennyire apró hangyákról van szó. de szerintem „normális méretű” hangya nem tud járni a vízen.) Ekkor a vízbe bizonyos tenzídeket tettek (felületaktív anyagokat, azaz olyasmit, mint a mosogató szer), amitől megszűnt a víz hordozó képessége a hangyák számára. Erreföl a hangyák a közelben lévő homokból hordtak oda kupacokat úgy, hogy a homok érintkezésbe lépett a vízzel, azt – kapilláris úton – kiszippantotta, és így a hangyák újra hozzájutottak az édes vízhez a homokot nyalogatva! Nehéz elképzelni, hogy ilyesmit egy bizonyosfokú tudat és egy bizonyos – meglehetősen magas-szintű –, egymásközti hírközlés nélkül véghez lehetne vinni! Nem tudom elhinni, hogy létezhetett volna a hangyákban ilyen esetek megoldására is ösztön.
Na most akkor itt vagyunk mi, emberek, iszonyúan élénk tudatunkkal, iszonyúan éles eszünkkel, azaz értelmünkkel, és ezeknek következtében iszonyúan magas kultúránkkal (hogy politikai kultúránk valószínűleg a meztelencsigák politikai kultúráját sem éri el, arról most ne beszéljünk), és azt hisszük, hogy abban, amit cselekszünk úgyszólván semmi ösztönös nincs. Ellenben amit az állatok művelnek – ezt is hisszük (vagy hittük nagyon sokáig) –, az csak ösztönökön alapul, és hogy abban semmi tudatos nem is lehet. Azaz itt állunk iszonyatosan magasfokú beképzeltségünkkel. Helyesebben, a saját és az állatok értelmi képességeivel kapcsolatos félreértések mély tiszteletbentartásával, illetve azoknak a nem félreértéskénti kezelésével.
El kell kezdenünk azon töprengeni, hogy mi az ösztön (és mi nem az)? Hogy hogyan alakul ki (és hogyan nem)? Mennyi ideig tart(hat) a kialakulása? Milyen formában adható át? Ugyanis, ha például a függőcinke fészeképítése egy lelógó szomorúfűz ág végére ösztönös cselekedet, akkor azt a bonyolult „programot” át kell adni egy parányi ivarsejt közvetítésével. Ez hogy’ történhet meg, hiszen ahhoz az agy tekintélyes részének a „beprogramozása” szükséges. Erre persze fölbukkan az összes „párhuzamos” kérdés: ha valami bonyolult ténykedés nem ösztönös, akkor tudatos-e? Mi a tudat? Mi az öntudat? Stb.
Egy példa: valahol Floridában úszik a vízben egy aligátor, de csak lassan úszik, közvetlenül a víz felszíne alatt, és véletlenül egy vízen úszó faágacska alá úszik úgy, hogy az a gally keresztben lebeg az orra fölött. Ugyanakkor egy ezüstkócsag ágakat keres a fészeképítéshez, és véletlenül pont azt az ágat szemeli ki magának. Föl akarja kapni az ágat röptében, mire az aligátor – egyáltalán nem véletlenül – bekapja és megeszi. Hányszor kell ezeknek a véletleneknek előfordulnia ahhoz, hogy ez az aligátorban annyira beidegződjön – ugyanis, hogy egy ágacskának kell lenni az orrán ahhoz, hogy röptében elcsíphessen egy kócsagot – hogy ezt a gyerekei örököljék, vagyis hogy lassan ösztönné váljon? Nem tartana-e ez így a végtelenségig? Nem valószínűbb-e, hogy itt csupán elképesztően fennhéjázó emberi gőgről van szó, amennyiben képtelenek vagyunk elhinni – egyáltalán elképzelni --, hogy az aligátor megfigyelte a kócsagok úszó faágakra vadászását és „rájött”, hogyha ágacskákat tart az orrán, akkor esélye lehet kócsagokat fogni?
Ez történik! Tegnapelőtt láttam filmen, hogy az aligátorok Floridában ilyen faágacskákat használnak a kócsagok odacsalogatására! Miután nem csak egy csinálja, vagy többjük is rájött erre a cselre, vagy eltanulták egymástól. Bármelyik eset történt, mindkettő komoly szellemi, értelmi teljesítmény. Mellesleg: hány órát, napot, vagy akár évet kellett volna ott rostokolnia annak, aki ezt filmre akarta venni, ha ez nem lenne ma már viszonylag gyakori eset...?
A kutatás ezen a téren egyáltalán nem egyszerű dolog. Rendkívül ravasz kísérleteket kell kiagyalni ahhoz, hogy belelássunk az állati agyak teljesítőképességébe. Szokták is mondani, hogy az állatok értelmét megismerni kívánó kutatók értelméről gyakran többet mondanak ki a kísérletek, mint az állatokéról... És nagyon nem mindegy a kutató hozzáállása sem. Ha valaki úgy indul, hogy amit majd lát, az mind ösztön, akkor el sem hiszi, ha egyes esetekben megfigyelő és következtető értelemmel találkozik. Az egyik ilyen – értelmet leleplező – kísérlet: az állat elé tükröt állítani és megfigyelni a viselkedését. Ha az állat dühbe gurul, mert a tükörképben a vetélytársát véli látni, akkor nincs öntudata. Ilyet gorilláknál figyeltek meg. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a következtetés helyes. A dühbegurulás hirtelen folyamat, és egy szívesen dühbeguruló állatnál villámgyorsan működik. Olyankor kikapcsolódik a józan ész (embernél is!), és az állat – tapasztalatból – a reagálás sebességében látja a győzelmi esélyét (Kétszer ad, ki gyorsan ad, igaz, ez másra vonatkozik). Láttam, amint a gorilla azonnal nekiugrott a tükörképnek, és néhány csapás után – miután a tükröt nyilván erősebbnek érezte – egyszerűen elszaladt. Gondolkodásra nem volt idő se a dühbegurulás előtt, se a támadás után.
Ugyanakkor a csimpánzok azonnal fölismerik saját magukat, sőt a tükröt azonnal föl is használják bizonyos dolgok megvizsgálására – például a fogakéra –, amit különben nem láthatnának. Néhány más állatnál is sikerült így bebizonyítani az öntudatot, például az elefántoknál és a szarkáknál. Szerintem túl kevésnél, különösen amióta meghallottam, hogy egy halfajta is fölismeri saját magát. Lehetetlennek tartom, hogy az összes olyan állat, amely néha tükörsima vízből iszik, ne tudná, hogy olyankor a saját képét látja tükröződni.
(innen folytatjuk)
* A helyesírás helyenként a Szerző sajátos megfontolásait követi, a Szerk. pedig tisztleletben tartja
Kapcsolódó írásaink:
