Gyimóthy Gábor: Színes vers I. (avagy az „egyszerű” magyar többesszám)
Anyanyelveden könnyedén
és hibátlanul beszélsz?
Észre sem veszed, mekkora
kivétel-halomban élsz!
Igaz, a szó többesszámban
mindig k-ra végződik,
ámde nézzük meg, hogy elé
mennyi minden tévődik.
Mélyebben beletekintve,
engem elkap az aggály:
csupán kivétel létezik,
és talán nincs is szabály...?
Vegyünk egyszótagú szókat
s mássalhangzó végződést,
figyeljük, hogy mi szabja meg
a kötőhang-képződést.
A bej, a fej, a hely, a tej,
lesznek bejek, fejek, helyek
és tejek is – amint látjuk,
ettől nem fájnak a fejek.
A bőr, a csőr, az őr, a szőr,
sőt a tőr is, íme kérem,
bőrök, csőrök, őrök, szőrök,
s tőrökké változnak szépen.
A csap, a lap, a nap, a pap,
lesznek csapok, lapok, napok
és hát papok. Itt is látjuk,
hogy nagy zajt ezzel sem csapok.
A kötőhang a k előtt
lehet e, vagy ö, vagy o,
ám szabálytalan kötőhang-
nak az a sem mondható.
Változik a magánhangzó,
s néha meg is rövidül,
avagy a kötőhang előtt
egy beiktatott v ül.
A bél, a dél, a fél, a nyél,
szél, a tél, a cél s az él,
egyszeriben háromféle
többesszámról is mesél:
Belek, delek, felek, nyelek
és a szelek és telek,
de a céltól és az éltől,
kimondottan féltelek!
Mert azoknak többesszáma
a célok és az élek!
Az é hang itt nem változott –
látod, miről beszélek?!
Hiszen lehetett volna az
élből is akár az elek...
De azt félreérthetnénk, mert
azok lehetnének l-ek.
(Micimackó mondta, hogy a
Trotechnikus mindig Elek.)
S megsúgom, előfordulhat,
hogy nem többesszám a telek.
Vegyünk most egy hosszabbacskát:
gyár, szár, tár, vár, zár és bár,
és barátaikat sorban:
a szép cár, kár, pár és sár.
Gyárak, szárak, tárak, várak
és a zárak e szavak.
Na de aztán: bárok, cárok,
párok, károk és sarak !
A nyál, a sál, a szál, a tál,
váll és a bál ez a sor,
nézzük, hogy mi lesz belőlük,
mit szimatol itt az orr?
Nyálak, sálak, szálak, tálak,
vállak, viszont a bálok...
Ennek magyarázatával
elő biz’ én nem állok.
Hasonlón az előbbihez:
háj, máj, száj, táj és a báj,
az egyik szónak a foga
másik kötőhangra fáj!
Hájak, májak, szájak, tájak,
ámde kihág a bájok.
S ezzel is a szép nyelvünknek
rejtélyeiben vájok...
A fok, az ok, a tok, a sok:
fokok, okok, tokok, sokak!
Sok mindenbe beletörnek
a magyar-tanuló fogak...
A lak, a szak, a vak s a nyak,
egyike kakukktojás.
Lakok, szakok, vakok, nyakak.
Sor vége a rendhagyás.
A gén, a kén, a mén, a szén,
hangzásra mind azonos.
Gének, kének, mének, szenek:
eme sor is furfangos !
Ám nézzünk most egy hosszabb sort:
ház, máz, láz, váz, száz és gáz,
házak, mázak, lázak, vázak,
százak s gázok. – Jól vigyázz!
A dög, rög, szög s a bűz, szűz, tűz
szintén furcsa szerzetek:
dögök, rögök, ámde szögek,
bűzök, szűzek és tüzek !
Had, vad, pad és az éj, kéj, héj:
hadak, vadak, viszont padok,
éjek, kéjek, ámde héjak.
(Magyarázatot nem adok...)
Méz és mézek, géz és gézek,
kéz és kezek, réz és rezek.
Mért váltak itt két csoportra,
hiszen egybehangzók ezek?!
A kas, a sas, a has, a vas:
kasok, sasok, hasak, vasak!
Szétvállt itt a négy ikerszó,
a többesszám már két tasak.
A fal, a hal, a dal, a bal,
lesznek falak és halak,
ellenben dalok és balok.
(Nyelv, én meg nem áldalak...)
És félszegen megkérdem, hogy
mi rendhagyó s hol a szabály?
A magyarázhatóságot
messzire vitte az apály...
Cég, bég, lég, vég, jég és az ég
többesszámban íme ezek:
cégek, bégek, légek, végek,
viszont aztán jegek s egek...
A vér, a bér, a csér, a dér
az ér s a tér ide állnak,
s vérek, bérek, csérek, derek,
erek, terek, szalutálnak !
A haj, a vaj, a baj, a zaj,
ugyancsak fura fajok:
lesznek hajak, avagy vajak,
vagy hát bajok és zajok.
A lét, a rét, a tét, a hét:
létek, rétek, tétek, hetek-
ké válnak a többesszámban,
amiről én nem tehetek...
Az árnak négy értelme van,
kettő többesszáma árok,
két másiké pedig árak !
(És van egyesszámú árok...)
Ing és fing lesz: ing-ek, fing-ok,
láb: lábak és báb: bábok.
Íz: ízek és víz: vizek lám,
és ezekért jótállok.
A tű: tűk lesz, a fű: füvek,
az őz: őz-ek, a gőz: gőz-ök,
a túsz: túszok, a húsz: huszak...
Ezen kicsit elidőzök.
Magánhangzó-végződésnél
sem világos, mi a szabály,
mert a megrögzött rendhagyás
ott is valóságos ragály:
Jó és javak, szó és szavak,
de lehetnek jók és szók.
Hó és havak, tó és tavak,
ló és lovak, só és sók...
A cső, a kő, a tő, azaz
a hő, a nő, a vő viszont
ugyancsak kétfelé válik,
két külön csoportba ront:
csövek, kövek, tövek és hát
a hők, a nők és a vők
jól érzik magukat külön,
és kicsit sem kártevők...
Kezdjem most a két-szótagú
szavakat is megpiszkálni?
Lássuk, saru, zsaru, daru
szavunkat többessé válni:
saruk lesz és zsaruk lesz és
aztán darvak (s néha daruk).
És további kétszótagúk
nyújtogatják felém karuk:
gyalu, zsalu, falu szavunk
készülődik itt most nagyon:
gyaluk, zsaluk, viszont falvak
Ámde itt most abbahagyom...
Ó, te szegény idegen, ha
azt mesélték teneked,
a magyarban nincs kivétel,
könnyű lesz az életed...
Tényleg nincsen! A többesszám
vége nálunk mindig k!
(Csakhogy sajnos nagyon gyakran
kötőhang is kell hozzá...)
De ez a mi nyelvtanunknak
csupán picike atomja...
Terád gondolok idegen,
s ez a kedélyemet nyomja...
Zollikerberg, 2022 IX. 10.
Kapcsolódó írásaink:
