top of page

Gyimóthy Gábor: Állatok értelme (II. rész)*




Nézzünk meg most néhány, a madarak értelmi képességeit bemutató példát. A madarak értelmi képességeit – szerintem – komolyan talán csak húsz-harminc év óta kutatják. A komolyan-t úgy értem, hogy a kutatók most már talán nem mindent tekintenek ösztönnek, amit látnak. És – megintcsak szerintem – amit eddig megtudtunk, az a tudnivalóknak alig lehet több az egy ezrelékénél. Igaz, hogy a kutatóknak nem könnyű a dolguk, hiszen a madarakkal nem lehet beszélni. Ezért különböző agyafúrt kísérletekkel próbálják kipuhatolni, hogy meddig terjed a madarak öntudata, tervező képessége, szerszámkészítése, logikája, emlékezete, és minden más, ami az értelemre utal. Némelyik madárfajta különösen okos, például a hollófélék, a papagáj- és kakadúfélék, amelyekkel szívesen kísérleteznek, de rengeteg más madárról is hihetetlen dolgok derülnek ki nap mint nap. A következő példák legtöbbjét filmen láttam:


1) Négy keának kellett kinyitni egy dobozt, amelyben valami csemege volt számukra. A föladat nagyon egyszerű volt. Csak egy madzagot kellett meghúzni, azaz nem egyet, hanem négyet, viszont azt teljesen egyszerre. A négy kea, ez az újzélandi, hegyi papagáj egy idő után kinyitotta a dobozt. Ugyanezt a kísérletet csimpánzokkal is elvégezték, de a négy csimpánz nem jött rá a trükkre.


2) Csalétekkel halászó madarak. Az egyik filmen egy gémféle ácsorog a tóparton. Egyszercsak nagy légy ült a mellette lévő sás levelére. A gém villámgyorsan lekapta a legyet a növényről és maga elé köpte a vízre. Nem tudom, hogy a légy élt-e még, de tény, hogy nagyon gyorsan jelentkezett érte egy hal, amelyet aztán a gém kényelmesen kiemelt a vízből. A másik filmen ugyancsak egy gém látható, amint valamit a partról a vízbe dob. A film sajnos kísérőszöveg nélküli. Úgy tűnik, hogy a csalétek tenyérnyi méretű kenyérdarab. A kenyeret azonnal lökdösik alulról, valószínűleg kis halak. A gém kikapja a kenyeret a vízből, majd újra bedobja. Talán nem találta elég nagynak a halakat, talán attól félt, hogy a kenyér túl messze lökdösődik tőle. A kihalászás és újra bedobás három-négyszer ismétlődik meg, mire végül egy meglehetősen nagy hal érdeklődik a csalétek iránt. Vesztére, mert a gém akkor már nem a kenyeret kapja ki, hanem a halat. Megdöbbentő látni a szakszerű, céltudatos halászatot a csalétekkel. Egy üregi bagolyról is hallottam – talán valahol Amerikában él –, amely trágyadarabokat gyűjt és helyez el az ürege előtt, amire ganéjtúró bogarak jelennek meg, és azokat szépen megeszegeti. Ugyanez a bagoly képes a csörgőkígyó figyelmeztető sziszegését utánozni, ha a sötét üregében ül, és oda talán valami görényféle állat akar behatolni.


3) „Vízszintet emelő” madarak. Több, mint 2500 évvel ezelőtt élt Aeszopusz (mai írásmód szerint Aiszóposz) Görögországban. Állítólag nem görög volt, hanem trák vagy fríg. Ezenkívül púpos volt és a vele egyet nem értő papok megölték. Arról lett híres, hogy az addig szájról szájra szálló meséket összegyűjtötte és leírta. Főleg állatmeséi lettek nagyon ismertek. Az egyikben azt mesélte (állítólag, mert a történetet nem olvastam), hogy egy szomjas varjú vizet akart inni egy köcsögből, de nem érte el a csőrével a vizet, ezért kavicsokat dobált a köcsögbe, hogy azzal megemelje a víz szintjét. Ezt – miután mese volt – annak is tartották kereken 2500 évig. Ha jól tudom, angol kutatóknak jutott eszébe (tán tizenöt éve), hogy kipróbálják, csinál-e ilyet varjú, ha kedve támad rá? Kiderült, hogy nagyon is csinál! Átlátszó, csőalakú edénybe vizet tettek, és a tetejére raktak egy viaszból készült műkukacot, amit a varjak nem érhettek el. Négy varjúval kísérleteztek. Kettő közülük azonnal – „gondolkodás nélkül” – elkezdte dobálni a köveket az edénybe, mégpedig a legnagyobb kövekkel kezdte, mintha mi sem lenne számára természetesebb, mint az, hogy minél nagyobb köveket használ, annál kevesebbszer kell fordulnia az edény és a kavicshalom között. A másik két varjúnál kicsit hosszabb ideig tartott, míg rájöttek a trükkre. Azt hiszem, vetési varjak voltak a kísérlet szereplői.

Ugyanezt a kísérletet filmen láttam, de akkor szajkó volt a főszereplő. A szajkók és a szarkák rokonai a varjaknak, hollóknak, csókáknak. A madárnak nem csak kavicsokat raktak oda, hanem parafa darabokat is. A szajkó – ha jól emlékszem – egy parafa darabbal kezdte a bedobálást (lehet, hogy az nagyobb volt, mint a kövek, erre már nem emlékszem), ami persze „úszva maradt”. Erre a madár véletlenül se nyúlt még egyszer parafához. Nem árt végiggondolni, hogy mikor van egy madárnak szüksége erre a trükkre a természetes környezetében? Talán soha. Elképzelhető ugyan, hogy valahol, egy fölül nyitott faodúban áll az esővíz, és talán még az is előfordul, hogy a tetején döglött bogár úszik, amit a madár nem ér el, de ez az eset rettenetesen ritka lehet. Pedig rettenetesen gyakorinak kellene lennie ahhoz, hogy több madárfaj tagjai, elég gyakran rájöjjenek a bogár megszerzésének módjára ahhoz, hogy ezáltal ösztönössé váljon a föladat megoldása. Tehát, a madarak – szinte gondolkozás nélkülinek látszó – azonnali, sikeres ténykedése nem lehet más, mint logikus gondolkodás eredménye.

Emberszabású majmokkal is elvégeztek egy nagyon hasonló kísérletet, azt hiszem csimpánzokkal. Ott a majmok által elérhetetlen mélységben volt olyasmi, ami vízen úszik, például földimogyoró, de az edényben nem volt víz. A majmok többféle, ám a probléma megoldásához hasznavehetetlen segédeszköz között válogathattak, és vízhez is hozzáférhettek. Végül úgy jutottak a csemegéhez, hogy a szájukkal hordtak vizet az edénybe. Ehhez azonban tudniuk kellett, hogy a földimogyoró úszik a vízen. Mindkét esetben kizártnak tartom az ösztönös cselekvést. A madarak esetében csak akkor hinnék ösztönben, ha valamelyik madárfaj életmódja olyan, hogy a fönti eset a természetben is gyakran előfordul. És akkor is csak abban az esetben, ha csak annak az egyetlen madárfajtának jutna az eszébe eme problémamegoldás.


4) Az újkaledóniai, „egyenescsőrű varjú” különb mutatványra is képes. A kísérletben egy kis kosárkában helyeztek el a madárnak valami csemegét. A kosárkán volt valami kampó, de az egészet olyan mélyre rakták, hogy azt a madár nem érhette el, viszont drótdarabkákat adtak neki. A varjú megfogott egy drótot a csőrével, a kalitka padlójának két deszkája közé illesztette és kampóvá hajlította, aminek a segítségével aztán ki tudta emelni a kosárkát. Igaz, hogy a madár ott, ahol él, többféle szerszámot használ, sőt csinál magának levelekből, ágakból (ezért kísérleteznek vele szorgalmasan), de a természetes környezetében hajlítható drót darabhoz hasonló se fordul elő. Milyen világosan kell látnia a helyzetet, és milyen ötletesnek kell lennie ahhoz, hogy ebben a kísérletben ilyen kitűnően vizsgázzon?! Nagyon gyönge lábon állnak, akik e mögött a „szellemi teljesítmény” mögött, bármiféle ösztönt sejtenek.


5) A gázoltató madarak. Japánban figyelték meg, hogy varjak szándékosan dobáltak diót az úttestre annak reményében, hogy azt az autók elgázolják, és akkor ők hozzájuthatnak a dió belsejéhez. Erre egyes városi varjak „rátettek még egy lapáttal”, ugyanis a diókat a zebracsíkoknál dobálták az útra, hogy akkor, amikor a gyalogosok miatt leáll a közlekedés, nyugodtan férhessenek hozzá az összetört diókhoz. Milyen ravaszság kell ehhez?! Hiszen egyidejűleg azt is számításba kellett venniük, hogy olyankor az emberek nem azért mennek oda, hogy megfogják őket.

Hosszú ideig a madaraknak (és persze más állatoknak is) minden értelmes cselekedetét egyszerűen azzal intézték el, hogy az ösztönös, azon az alapon, hogy gondolkodásra csak az ember képes és kész! Szeretném tudni, hogy azok, akik ezt még ma is hiszik, mit gondolnak, mennyi időre van szükség egy ösztön kialakulásához? Mióta vannak autók, és mióta van zebracsík? Az a néhány varjú, amely ezzel a trükkel „dolgozik”, vajon hány elődjétől vehette volna ezt át, hogy ez nála már ösztön legyen? Arról nem is beszélve, hogy honnan vette az ösztönt az a varjú, amelyik ezt először csinálta? Itt mindjárt fölmerül az a kérdés is, hogy az a varjú, amelyik ezt először csinálta, látta-e, hogy egy autó szétroppantott valahol egy diót, amely az úton hevert (gondoljuk meg: ez se lehet túl gyakori eset!), vagy eleve „eltervezte”, hogy milyen jó lenne, ha egy autó elgázolna egy diót, és szándékosan dobott diót az autók elé? És ebben az esetben is – mint minden ilyen értelmi csodánál – az is kérdés, hogy az összes többi varjú, amely ezzel a trükkel él, maga jött-e rá, vagy látta az „első varjútól” és eltanulta?

Ám szerencsére nem csak a varjak (a madár-zsenik) csinálnak ilyesmit, hanem Észak-Amerika nyugati partjánál, ahol az autóút a part közelében halad, kagylókat hordanak ki a tengerből a sirályok, és azokat autókkal gázoltatják el. Náluk ugyanúgy lehetetlenség ezt a szokást ösztönös cselekedetnek elkönyvelni. És az eset arra is jó, hogy belássuk, a ma zseninek tartott madarak talán csak azért tűnnek különösen értelmesnek, mert más madarakkal – például a sirályokkal – kevésbé egyszerű a kísérletezés...

6) A hollók állítólag még a varjaknál is sokkal értelmesebbek, de az ő hátrányuk is az, hogy a varjak jóval elérhetőbbek a kísérletekhez. A varjak kisebbek, egyszerűbb és olcsóbb a tartásuk. Északon figyelték meg, ahol jégbevágott lékekben halásznak – de úgy, hogy a halászok a belógatott zsinórt hosszabb-rövidebb időre ott hagyják –, hogy hollók néha kihúzzák a zsinórt és leeszik róla a halat, vagy ha mást nem, a csalétket. Ehhez a madárnak meg kellett figyelnie, hogy miért lógnak a zsinórok a vízben. Azaz, tudják, hogy azon hal szokott lenni, ha az emberek kihúzzák. És a holló nem szalad el egyszerűen a zsinórral, amíg ki nem jön a vége, mert akkor a hal könnyen egy másik holló martalékává válhatna, hanem szépen húz egyet a zsinóron, aztán megfogja a lábával. Újra húz egyet a madzagon, újra megfogja és így tovább. Így ott maradhat közvetlenül a lék mellett, amíg föl nem bukkan a hal.

Ehhez hasonlót láttam filmen. Varjakkal kísérleteztek: egy vízszintes lécről – amelyre a varjú ráülhetett – madzagon lógtak eledeldarabkák (talán hús). A madzag túl hosszú volt, a madár nem érhette el, ha a lécen ült. Sőt, ahhoz is túl hosszú volt, hogy a varjú a madzagért lenyúlva, egyszerre emelhesse föl a csemegét. Ezeknél a kísérleteknél szerintem nem az a leginkább figyelemre méltó, hogy a madár megoldja a föladatot, hanem az a természetesség, „gondolkodás nélküliség”, ahogy azonnal hozzálát a munkához. Pontosan azt csinálta, amit a halat csenő hollók. Megfogta a madzagot a csőrével, fölhúzott belőle annyit, amennyit elért, megfogta a lábával a lécre szorítva, lenyúlt a következő madzag szakaszért, és így tovább...


7) Valahol Amerikában, egy város szélén élt egy kislány (ezt is filmen láttam). Valószínűleg még ma is él, de ma már biztos nem kislány. Etetgette a környéken röpködő varjakat, és összebarátkozott velük. Egyszercsak a varjak elkezdtek játékokat hordani neki. Pontosan olyan apró dolgokat, mint amilyeneket a kislánynál láttak. Hogy honnan hozták a játékokat, azt nem lehet tudni. Talán más gyerekek által elvesztett holmi volt, de az is lehet, hogy lopták valahol. Ezt nagyon nehéz másképp magyarázni, minthogy a varjak – hálából az etetésért – örömet akartak szerezni a kislánynak. A kislány akkor 7-8 éves lehetett.

8) A tűzzel vadászó kánya. Sokáig csak hallottam róla, de most már filmen is láttam azt, ami merőben hihetetlen, pedig való igaz: Ausztráliában a barna kányák szándékosan gyújtják föl a száraz prérik füvét, hogy a tűz elől menekülő rovarokat, vagy kisebb állatokat könnyedén vadászhassák. Bennszülöttek elhagyott tüzéből még égő ágakat vesznek ki (ott ritkán van víz a maradék tűz eloltásához), és azt dobják a száraz fűbe. De azt is megteszik, ha valahol – sajnálatukra – megakad a prériégés, hogy a még égő felületen keresnek maguknak gyújtogatásra alkalmas ágat. Még szerencse, hogy ilyen ritkán akad a leégett felületen, különben állandóan égne fél Ausztrália. Ez a kánya az egyetlen állat a Földön az emberen kívül, amely saját hasznára, szándékosan és tudatosan használja a tüzet.

Ám nem ez az egyetlen madár, amelyik nem fél a tűztől. Ugyancsak filmen láttam, hogy valahol Délkelet-Ázsiában a hívők egy templomban kis égő mécseseket helyeznek el, amelyeknek vaj az „üzemanyaga”. Szarkaféle madarak járnak oda rendszeresen, csőrükkel ügyesen kiemelik az égő kanócot, eloltják és megeszik, miután az teleszívódott vajjal. Ezt is valamikor, valamelyik madárnak föl kellett fedeznie, talán egy kialudt kanóc megkóstolásakor. És aztán nagyon össze kellett szednie a bátorságát, hogy egy, még égő kanóchoz hozzányúljon. A többi madárnak meg valahogy el kellett tanulnia a módszert. Kétlem, hogy ez ma ösztönösen zajlik.


9) Az együttműködők. Afrikában él a „mézjelző szarka” és a „mézorzó borz.” Nem tudom, hogy a madár valóban rokona-e a szarkának, és azt se, hogy a barátja valóban borzféle-e, de ez az együttműködésük szempontjából lényegtelen. Ha a madár valahol méhekre bukkan, amelyek raktárán mézet sejt sejtekben, megkeresi a barátját, és addig csetteg-csattog, míg az föl nem figyel rá. A barátja, a borz pedig már rögtön tudja, hogy miről van szó. Hagyja magát a madár által a méhekhez vezetni. A madár nem tudna a mézhez hozzáférni, de a barátja az erős karmaival kibontja a méhek építményét, és jóllakik a lépesmézzel, amiből persze a madárnak is jut elég. Biztos, hogy a borz se buta állat, de ennek a közös táplálékszerzésnek csak a madár lehetett a kezdeményezője. Hogy úgy mondjam, övé volt az ötlet, amikor talán látta, amint egy borz föltépett egy mézraktárt. Ez a viselkedési folyamat mindkét állatnál lehet ösztönös, hiszen ahhoz Afrika is, a borz is, a szarka is elég régen léteznek. De nagyon kíváncsi lennék rá, hogy tényleg ösztönről van-e szó?


(innen folytatjuk)



 

* A helyesírás helyenként a Szerző sajátos megfontolásait követi, a Szerk. pedig tisztleletben tartja


Kapcsolódó írásaink:








95 megtekintés

टिप्पणियां


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page