top of page

Gyimóthy Gábor: Állatok értelme (III. rész)*







10) A dolgoztató madár. Másik fajta együttműködésről is láttam egy filmecskét, amely Ausztráliában játszódott. A tó vizén vidáman úszkált egy kacsacsűrű emlős. Kárókatona figyelte a partról egy darabig. Amikor a közelébe úszott a kacsacsőrű, a csőrével az emlőske fejére ütögetett finoman. A kacsacsőrű megértette, hogy leküldték kotorászni a tó fenekére. Ezt egyébként ő gyakran a saját jószántából is megteszi. A kotorászás eredményeképpen bolharákok, vizi rovarok és rovarálcák menekülnek ki az iszapból, amelyekre halak sereglenek oda, amikre viszont a kárókatona vadászik. Ebből az emlőskének is van haszna, az igaz, mert eszi az álcákat és a rákocskákat, de talán éppen tele volt a hasa és mégis lement a fenékre, hogy szívességet tegyen a kárókatonának. Tehát a kárókatona – úgyszólván kérelem útján ugyan – de mégiscsak dolgoztatta az emlőskét. Ehhez a madárnak nem csak tapasztalatra, de az összefüggések fölismerésére és tisztánlátására is szüksége van.

11) A becsapós madár. Délafrikában élnek a szurikáták, mégpedig pontosan úgy, ahogy nálunk az ürgék ott, ahol sok van belőlük. Üregekben laknak, ahova vész esetén azonnal bemenekülnek. Mindig van egy őr közöttük, amelyik két lábon állva figyeli a vidéket és azonnal jelzi, ha valami vész közeledik, például sas, vagy kígyó. Él ott egy fekete madár is, a drongó. A madár is rikkant a saját hangján, ha vész közeledik, amire a szurikáták éppúgy figyelnek, mintha az az őrtállójuk jelzése lenne. Igen ám, de az észnélkül menekülő szurikáták néha otthagynak valamit – éppen kiásott álcát vagy skorpiót –, amire a drongó örömmel csap le. Ezért a drongó néha akkor is riasztja a szurikátákat, ha nincs is veszély, csak éppen látja, hogy valamelyik szurikáta kövér falatot talált. Ha látják az állatkák, hogy becsapták őket, a drongó másodszor már hiába riaszt. Ahelyett, hogy elrohannának, előbb körülnéznek, hogy tényleg van-e veszély. Ekkor a drongó a szurikáta őr hangján riaszt, amit az állatkák nem vehetnek semmibe, és újra elmenekülnek. Ezt a játékot a drongó persze csak néhány nappal később ismételheti meg, amikor a szurikáták már elfelejtették, hogy hogy’ „verte őket át”. Ehhez a madárnak nem csak értelemre, de hangutánzó készségre is szüksége van.

12) A strucctojás-törő keselyű. A strucctojás héjvastagsága 2 mm körül van (tudom, mert dolgoztam vele). Elméletileg könnyű föltörni, de úgy látszik, madárcsőrrel mégsem egyszerű. Talán, ha a tojás nem üres és támasztja belülről a folyadék, nehezebb föltörni. Tény, hogy van egy aránylag kicsi keselyű féle (dögkeselyű), amely követ vesz a csőrébe és nekivágja a tojásnak. Ezzel a módszerrel sikeresen töri föl, és utána megdézsmálja a tojást. Így ő egyike a legismertebb, szerszámot használó madaraknak. Jött a nagy kérdés: mi ez ösztön, vagy értelem? A keselyű előfordul Spanyolországban is, ahol azonban nincs strucc (csak talán az állatkertben). A kísérletezők odaraktak a spanyol keselyűknek néhány strucctojást, és csodák csudája, a madarak első dolga volt a kőkeresés... Namost akkor itt többféle lehetőség is mutatkozik. Az egyik, hogy – miután Afrika nincs onnan messze – ezek a keselyűk jártak már strucclakta vidéken (bár ahhoz a Szaharát is át kellett volna repülniük), és a tojástörő módszert ott tanulták, vagy ott jöttek rá. A másik, hogy ez már náluk tényleg ösztönös viselkedés. A harmadik pedig (ó, emberi beképzeltség istene, nehogy megbüntess érte!), a madaraknak egyszerűen van annyi eszük, hogy a módszert ott, helyben találják ki...

13) A „tömegvonzást kihasználó” madarak. 30-40 éve tartó, fáradságos munkával sikerült az Alpokban újra meghonosítani – az előtte szorgalmasan kiirtott – saskeselyűt. Osztrák, olasz, francia, német, svájci közös erőfeszítése (és sok pénz) eredményeképpen, újra röpül itt is ez a gyönyörű madár, amely Európa legnagyobb madara. A szárnyai fesztávolsága eléri a három métert! Olyan dögevő, amely a csontot is meg tudja emészteni, csak hát a túl nagy csontokat nem tudja lenyelni. Ezért az a szokása, hogy magasról dobja le a csontot sziklára. Követi a zuhanó csontot, nehogy a pozdorjává tört csont más madár eledele legyen, csak azért, mert ő messziről nézte az ejtés sikerét. Nyilván nem csak a csontokkal bánik így. Erre utal egy régi történet, amelyet Valerius Maximus jegyzett föl. Időszámításunk előtt 455-ben Aeschylust, a nagy görög drámaírót, egy madár által magasról leejtett teknősbéka csapta agyon. Ehhez még hozzáfűzte az idősebbik Plinius, hogy az író azért tartózkodott folyton a szabadban, mert egy jóslat figyelmeztette: föntről leeső tárgyak veszélyeztetik az életét... (Ez a hozzáfűzés szerintem már csak Plíniusz humorára utal.)

A föntről-leejtést állítólag sirályok is csinálják kagylókkal. Mégpedig úgy, hogy aránylag alacsonyan kezdik és ha nem törik ketté a kagyló, akkor kicsit magasabbról ejtik második próbálkozásra. Addig emelik a tétet – helyesebben persze: a magasságot –, míg a hajigálás sikerrel nem jár.

14) Cseles verebek. A következőket valahol (talán ezt is Ausztráliában) egy nagy, fedett piac automata bejáratánál figyelték meg. Verebek szerettek volna berepülni a piacra. Talán éppen ezért volt ott az automata kapu, vagy ajtó, hogy a verebek ne mehessenek be. Ha emberek mentek be, kinyílt a kapu, de a verebek annyira mégsem voltak pimaszok, hogy akkor az emberekkel együtt (fölöttük, vagy közöttük) tolakodtak volna be. Ha meg nem járt arra senki, zárva maradt a bejárat. Ám a ravasz verebek hamarosan rájöttek, hogy hol kell megszakítani azt a sugarat, amely az ajtónyitogatásért felelős! Mindig csak egy veréb repült oda, és ha az ajtó kinyílt, beröppent az egész veréb társaság.

15) Láttam egy filmet egy ázsiai papagájjal végzett kísérletről. A madárnak ki kellett nyitnia egy átlátszó dobozt, amibe a csemegéjét dugták. A doboz ajtaja csak akkor vált nyithatóvá, ha a madár elhúzott egy reteszt, amit viszont egy csapra tűzött, kerek tárcsa akadályozott. A tárcsát le kellett húzni a csapról, hogy a retesz eltolhatóvá váljon. Ám a csapban volt egy keresztfúrat, amelybe egy pecek volt dugva. A tárcsa lukjából két irányban egy-egy marás tette lehetővé, hogy a tárcsát a csapról, a beletűzütt pecek ellenére is le lehessen húzni, de ahhoz a tárcsát a megfelelő mértékben el kellett forgatni. Csakhogy az elforgatást megakadályozta egy másik csap, amely a tárcsából fölfelé (sugár irányban) állt ki. Eme csap fölött (amelyet egy patkóalakú bilincs fogott körül) keresztben egy nagy csavar (mondjuk M 10-es, vagy M 12-es) zárta el az utat. Tehát a tárcsát rögzítő csapot csak akkor lehetett fölfelé kiemelni, ha a csavart legalább tíz fordulattal kicsavarta a madár a foglalatból. Igenám, de a csavarban is volt egy keresztfúrat, amelyben szintén egy pecek gátolta a csavar kicsavarását. Tehát a madárnak a pecek eltávolításával kellett kezdenie a műveletet. Gyönyörűen végigcsinálta az egész szerelést, mégpedig gondolkodás nélkül. Nyilván nem először csinálta. Sajnos a film elejét nem láttam, ezért nem tudom, hogy a madár maga jött-e rá a bonyolult szerkezet működésére, vagy megtanították rá. Fantasztikusan dolgozott, minden fölösleges mozdulat, vagy tétovázás nélkül. A csavart a csőrével csavarta ki. Legföljebb fél fordulatot tudott egyszerre csavarni rajta, tehát legalább hússzor kellett csavarintania a tíz fordulathoz. Nem látszott, hogy türelmetlenkedett volna.

Ezután jött a tulajdonképpeni „értelmi vizsga” (ezért gondolom, hogy a madarat megtanították a nyitás bonyolult módszerére), amelynél a pecket, a csavart és a tárcsát rögzítő csapot már eltávolították, és arra voltak kíváncsiak, hogy a madarat megzavarja-e az új helyzet. A madár a legkisebb mértékben sem hökkent meg! A legnagyobb természetességgel fejezte be a műveletet, ahogy akár egy ember tette volna...

A papagájok egyébként, nem csak értelmességük miatt kedvelt kísérleti alanyok, hanem mert könnyen megtanulják az emberi beszéd szavait. Talán tíz évvel ezelőtt olvastam a Scientific American-ben egy afrikai szürke papagájról, amelyet egy tudományos kutató intézetben tartottak (nem vele kísérleteztek), és megtanították sok szóra és egész mondatra. A madár hamarosan megtanulta az ott dolgozók nevét és megérkezésükkor – nevükön szólítva – hangosan üdvözölni, köszönteni kezdte őket! Már ez is különös volt, de aztán rájöttek, hogy a madár a megtanult mondatokat mindig a megfelelő helyen „sütötte el”, mintha pontosan értené, miről szól a beszélgetés. A cikk kísérteties volt! Ha nem abban a tudományos lapban olvastam volna, azt hittem volna, hogy valami áprilisi tréfáról van szó.

16) Műértő, városi galambok. A galambokat megtanították valaminek az elvégzésére, vagy a csemegéjük megtalálására, ha egy modern festő valamelyik, krix-krax festményét látták. 3-4 ilyen festményt ismertek meg a madarak, ugyanattól a festőtől. Közben voltak ott más festők krix-kraxai is, de más stílusban. Azokra a madaraknak nem kellett ügyelniük. Sajnos csak olvastam a kísérletről, ezért nem láttam, mennyiben különböztek a stílusok. Tény azonban, hogy amikor a madarak az általuk ismert festőtől addig nem látott képeket nézhettek meg, és persze a többi festmény is olyan volt, amit addig nem láthattak, simán fölismerték „festőjüket” a stílusból ítélve! Városi galambok állítólag könnyen meg tudnak jegyezni és persze megkülönböztetni 700 képet!

17) Legendákat mesélnek például a varjak emberi arc fölismerő képességéről. Sokan megfigyelték, hogyha valaki valami olyasmit csinált, amit a varjak ellenük elkövetett gonoszságnak tekintettek, hogy azt a varjak hosszú évekig fölismerték és valósággal „megugatták”, ha meglátták, akármilyen ruhát viselt. Sőt, az is előfordult, hogy onnan egészen távol is, ahol valakivel korábban találkoztak, fölismerték az illetőt.

18) A lugasépítő madarak. Ezek a madarak főleg Ausztráliában és Újgvíneán élnek. (Nyelvjózansági megjegyzés: én a pingvínt se írom pinguín-nek és az újságot se új-ságnak.) Némelyik fajta hímje elképesztő dolgokat művel a tojó tetszésének elnyerésére. Jónéhány négyzetméteres területet tisztít meg az erdő talaján. Leveleket hajigál ki onnan, fűszálakat tép ki és valóságos porondot alakít. Oda aztán mindenféle színes holmit hord. Az egyik fajta a kék színre „szakosította” magát. Kék virágokat, tollakat visz oda és összelopkod egy csomó kékszínű műanyag tárgyat, például palackok kupakjait, fogkefét, gyerekjátékokat, tollakat és minden kéket, amit talál és ami elmozdítható. Bejáratot alakít ki a porondhoz (mintha nem lehetne föntről berepülni), amelynek két oldalán ágdarabkákat tűzdel le. Valóságos falat épít, amit aztán fűcsomóból eszkábált ecsettel, kéklevű bogyók levével kékre fest! Jóllehet, mindez ösztönös, de egy ilyen bonyolult folyamat véghezviteléhez, azért kell egy tekintélyes mértékű értelem is. Már maga a nőstény esztétikai érzékére való „utazás” – és a nőstény madár részéről az esztétikai igényesség is az értelemnek a jele. Rengeteg trópusi madár hímje a lehetetlenségig fejlesztette a megjelenése káprázatosságát ebben a tetszelgési versenyben. A lehetetlenség abban nyilvánul meg, hogy csodálatos tollazatuk (gondoljunk a pávára, vagy némelyik paradicsom madárra) mára már komoly akadály a ragadozók előli menekülésben.

A lugasépítő madárkák hímjeinek a megjelenése majdhogynem semmitmondó, legalábbis a paradicsom madarakéhoz képest. Ezért találták ki az építményeikkel és gyűjteményeikkel való hencegést.

Egyébként nem csak madárban van lugas építő, helyesebben porondot készítő. Egy aprócska gömbhal hímje az uszonyaival és a szájából kifújt vízzel, sajátmagához képest óriási porondot alakít a tengerfenék homokjából. A porond talán 2-3 méter átmérőjű, köralakú „építmény”, gyönyörű, szabályos sugarakkal, homokból fölhalmozott dombhátakból. Pontos és mutatós, ember által készített ékítménynek tűnik. Ugyancsak párzási céllal készül, amelynek megítéléséhez a nőstény halnak kifinomult ízlésre van szüksége. Helyesebben, a nőstényhal kifinomult ízlése állhatott a hímhal eme tevékenykedésének a kezdetén. Mint ahogy valószínűleg a pávatyúkok igényessége volt a pávakakasok „öltözködési versenyének” kiváltója. Hogy aztán a halacska építő mesterségében, mesterkedésében mennyi az ösztönös és mennyi, ami több annál azt nehéz lesz kideríteni.

19) Fészeképítés. Szinte ahány madár, annyi a különböző fészek. Némelyik egészen egyszerű, mint például a balkáni gerle híresen vacak fészke, amely néhány ráccsá fűzött ágacskából áll, akkora lukakkal, hogy a tojások éppen csak nem esnek át rajta. Csak azon csodálkozom, hogy hogy’ tudja kikölteni a csemetéit, hiszen a tojások alulról hűlnek! Ismeri ma még valaki a gyerekkoromban hallott mesét a szarka és a balkáni gerle fészeképítéséről? Íme:


A gerle és a szarka

Gyerekkoromban hallottam

e szemléltető mesét.

Elmondom hát, hadd terjedjen

mindenfelé – szerteszét.


A mesének életkora

nyolcvan éves is lehet,

hozzánk a balkáni gerle

Akkortájban jöhetett.


Szarkához ment el a galamb,

mert egy kicsit buta volt;

fészeképítési módszert

a szarkánál tudakolt.


Ide figyelj – szólt a szarka –

a lényeg: ne lustálkodj !

Az első a helykeresés...

Szólt a gerle: Túúdom, hogy’.


Aztán ágakat válassz ki,

mindegyiknél gondolkodj !

A galamb csak bólogatott:

Túúdom, hogy’. Azt túúdom hogy’.


Aztán beilleszted őket...

Túúdom, hogy’. Azt túúdom, hogy’

Ne búgj annyit – szólt a szarka –

a türelmem egyre fogy !


Belülről most kenj föl sarat...

Túúdom, hogy’. Azt túúdom, hogy’.

Hát ha tudod, akkor csináld,

és innen most takarodj !


Mesénknek most vége lenne,

mégsem hagyhatjuk itt el,

mert hogy ebben mi is a vicc,

ahhoz ezt – azt, tudni kell.


A szarka tapasztalt madár

s Afrikából származik,

hol oly sok a ragadozó,

mely madárról álmodik.


Hogy fiókák nevelése

ne legyen hiú remény,

ott nem elég ily madárnak

fészekként a nyílt „edény”.


Ezért aztán megtanulta

– tőle el nem vehetik –

a párjával épít fészket,

néha bizony hetekig.


És a fészek gömb alakú;

a bejárat csak kis luk.

Ragadozót megtépáznak,

hogyha abba fejet dug.


A gerlének ehhez képest,

fészke röhej és kacaj:

egy ágvillán néhány kuszán

összetűzdelt szálka-gally.


És a gallyak közti hézag

mindegyike óriás.

Éppen csak, hogy nem pottyan át

rajta a galambtojás !


Így a történet érthetőbb,

s ott, hol galambbúgás dúl,

fészketrakni a vadgalamb

tán épp szarkától tanul.


S a tanulság? – Elmondom én

(a gerle csak bólogat):

E vidéken szarka épít

fölöslegesen sokat...


Hägglingen, 2000 I. 18.


Aztán vannak valódi és csodálatra méltó remekművek, mint például a függőcinke (vagy -cinege) fészke. A takács-, vagy szövőmadarak fészkei is nagyon hasonlóak. Vannak vízen úszó fészkek, mint például a szárcsáé. Vannak sár-galacsinokból falra, vagy fagerendára ragasztott fészkek, mint a füstifecske, vagy a molnárfecske fészkei. Vannak löszbefúrt fészkek, mint a gyurgyalagé, vagy a partifecskéé. Faodu fészkek, mint a harkályoké, vagy néhány bagolyé. Iszaphalom fészkek, mint a flamingóé. És vannak valóságos fészek-városok: egy fára épített, akár száz összefüggő fészektömeg. Van olyan fészek, amelyet a madár két nagyobb falevélből varr össze, erős pókhálóval. A varrás módja nem más, mint ahogy mi varrunk össze valamit tűvel, cérnával. Az egyik legcsodálatosabb fészek a „cselfészek”. A madár valami feltűnően különálló kóróra, vagy karószerű valamire rakja a fészkét, amely fölül csészealakú, tehát nyitott. Messziről belátható és az is látszik, hogy üres. Igenám, de a tulajdonképpeni fészek a csészealakú alatt van, oldalbejárattal! Ezért aztán, az „üres” fészkre a fészekrabló madarak rá se hederítenek!

Én se hiszem, hogy ennél a madárnál a fészeképítés nem ösztönös, de rettentően nehéz elképzelni, hogy egy ilyen ösztön hogy’ alakulhatott ki. A lugasépítő madárnál a kezdetet könnyű elképzelni. A hímmadár eleinte csak egy kis területet tisztított meg, hogy az ottani bohóckodása jobban érvényesüljön. Aztán – mert folyt a verseny – egyre nagyobb porondot csinált, majd jöttek a színes dolgok, a „bejáró folyosó”, a folyosó falának a befestése, stb. De egy lelógó, szomorúfűz ág végére nem lehet véletlenül fészket építeni, azaz abból nem lesz fészek, ha nem történik minden fészeképítő lépés, elejétől fogva olyan tervszerűen, ahogyan az elvezet a kész fészekig. Tehát valahol, valamikor, az ösztön kialakulása előtt, értelmes kísérletezésnek kellett bekövetkeznie. Sőt, szinte még az is elengedhetetlen, hogy az építés technikáját a madarak egymástól lessék el. Ha egy nagyon okos madár kitalál valami bonyolult fészket, fűszálak csomózásával, hurkolásával, szövésével, és aztán „sírba viszi” a tudományát, hogy’ lesz abból ösztön? Vagy igaza lenne Lamarcknak, aki valami olyasmit állított, hogy ha egy élőlény valami készségre tesz szert, mielőtt utódokat hozna létre, akkor azokat a készségeket az utódok közvetlenül öröklik?

Noha a csimpánzok minden este „megágyaznak” maguknak, azaz ágakból fészekfélét eszkábálnak össze, emlős állatoknak nem nagyon van szüksége fészekre, miután nem szaporodnak kiköltendő tojásokkal. A kisebb fajták odukban, földalatti üregekben élnek, bár ilyesmi a madaraknál is előfordul, mint a gyurgyalag, vagy az üregi bagoly esetében. A nagyobbaknál, mint a növényevő antilopok, zebrák, vagy a ragadozó oroszlánok, hiénák, nem is áll fönn a fészeképítés lehetősége. Lehetséges, hogy a fészeképítés kényszere olyan kihívás volt a madarak számára, ami nagyot lendített az értelmi képességeik fejlődésén?

Bárhogyan is van, a fészeképítéshez, szerintem értelem is kell, nem csak ösztön. Helyesebben: az értelemmel kellett kezdődnie és csak aztán lehetett belőle ösztön. Lehet egy fűszálra véletlenül csomót kötni? Lehet, de a második csomó már az értelem műve. Különben, az a madár talán az egész életében nem fog összehozni egy második véletlen csomót.

Végeztek már idevonatkozó kísérleteket. Afrikai takácsmadarakat nem hagytak olyan füvekhez jutni, amiből a fészkeiket szokták építeni. Három madárnemzedék után újra hozzáférhettek a madarak a szokásos fészeképítő anyagaikhoz. És csudák csodája, a madarak gyönyörű fészket építettek belőle! Íme a bizonyíték – mondák a kísérletvezetők – az egész csak ösztön! Ez nekem kicsit úgy tűnt mint a szovjetek hülyéskedéséről szóló vicc: Liszenkó fog egy bolhát és azt mondja, hogy hopp, mire a bolha ugrik egyet. Erre kitépkedi a bolha lábát és újra azt mondja, hogy hopp, de a bolha nem ugrik. Mire ő bejegyzi a füzetkéjébe, hogy ha a bolha lábát kitépjük, megsüketül...

Ha nem is egészen ilyen durva, de ugyancsak erős félreértés lehet a kísérlet értékelése utáni következtetés. Ugyanis, ennek a madár kísérletnek az eredménye ugyanúgy – száz százalékosan – támaszthatja alá azt, hogy itt szín tiszta értelemről van szó, mint azt hogy ez szín tisztán ösztönös cselekedet volt! Azaz, csupán annyit sikerült bebizonyítani vele, hogy a madarak a fészeképítést semmi esetre se tanulhatták a szüleiktől.



20) Hangutánzás. A legkülönbözőbb madarak képesek hanguzánzásra, sőt hihetetlen tökéllyel, a legkülönbözőbb hangok utánzására. Például a lantfarkú madár, nem csak más madarak hangját, hanem láncfűrész zaját, a különböző fajta fényképezőgépek „elsütésekor” hallható kattanást, vagy kettyenést és sok más hangot tud utánozni. El se tudom képzeljni azt a biológiai szerkezetet, amely a madár kis csőrében és torkában ilyen, ember által „készített”, tehát teljesen természetellenes hangok képzését teszi lehetővé. A mechanikai képességen kívül az az idegi-, vagy agy-teljesítmény sem lekicsinylendő, amellyel a madár a hallott hangokat, nyelve és torka mechanikai képességét kihasználva, azonos hangokká ülteti át! Ismertem egy kis törpepapagájt, Kuksi névre hallgatott. El tudta fütyülni a „Boci, boci, tarka...” első hat hangját. Azóta se hallottam papagájtól, hogy fütyülni tudott volna. És a dallam nem volt hamis.

Kuksika el tudta mondani, hogy: kissjánosaltábornagyutcahuszonnégycé! Igaz, hogy a kiejtése meglehetősen torzított volt – én alig értettem – viszont elég jó volt ahhoz, hogy Kuksikát idegenek a címre hozták vissza, amikor egyszer megszökött! Viszont ismertem egy beót is, amelynek a hangutánzása egyszerűen lélegzetelállító volt. Papagájtól megközelítőleg se hallottam olyasmit. Férfi hangon, női hangon kimondott szavakat, férfi, női kacagást, telefon csöngést és sok minden mást tudott teljesen tökéletesen utánozni. Állítólag a szajkók is jól tudnak utánozni, innen a nevük (vagy fordítva?), viszont szajkót még sosem hallottam beszélni. Megjegyzendő, hogy a szajkó nem rokona se a papagájféléknek, se a beónak, se a lantfarkú madárnak.

Mire jó hát a hangutánzás?! Eltekintve attól, hogy a drongó félre tudja vezetni a szurikátákat az állatkák vészt jelző kiáltásának utánzásával, vagy az üregi bagoly el tudja riasztani a támadóit kígyó sziszegéssel, sok értelmét nem látom. Olyan rettentően fontos lenne a lantfarkú madár hímjének udvarlásához, hogy a „repertoárjába” összegyűjt mindenféle hangot és azokat tökéletesen utánozza? Nem hiszem, hogy a természetben csak úgy, kialakulnak olyan képességek, amelyeknek ne lenne valami komoly haszna. Egy dolog biztosan jó a hangutánzásban: ha értelmes madarat tanítunk meg „beszélni”, akkor talán – bizonyos mértékig – tényleg lehet vele szótérteni.

Persze nem csak nagyon értelmesnek tartott madarakkal érdemes kísérletezni. Konrad Lorenz például nyáriludakkal (Graugans) foglalkozott és megállapította, hogy ugyancsak nagyon értelmesek. Ráadásul kiderítette a libák – nyilván teljesen ösztönös – tulajdonságát ugyanis, hogy szülőnek nézik azt a lényt – tehát embert is –, amelyet életükben először látnak meg. Ennek az ösztönnek köszönhető, hogy most egykori, Európából 300 éve kiirtott, vándor madarakat, a tarvarjakat (Waldrapp) próbálják újra meghonosítani. Ezt a más madaraknál is működő ösztönt használják ki – nagy fáradsággal – az újra honosítók. Miután a madarak a gondozóikat mindenhova követik, sikerült ősszel, könnyű repülőgéppel egy madárcsoportot Olaszországba lecsalogatni, ahonnan a tarvarjak egy része, tavasszal magától röpült haza Ausztriába (vagy Németországba?)


Itt azonban áttérek a madarakról más állatok kimagasló képességeire, értelmi teljesítményeire. A „csalétekkel” madarászó aligátorról már volt szó, nézzünk most néhány, kevés, de érdekes példát.


(innen folytatjuk)



 

* A helyesírás helyenként a Szerző sajátos megfontolásait követi, a Szerk. pedig tisztleletben tartja


Kapcsolódó írásaink:









89 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page