szilajcsiko
- 2022. szept. 19.

Gyimóthy Gábor: Állatok értelme (VI. rész)*

De már megint nagyon elkalandoztam. Szóval a tudat, az öntudat, az ösztön és az értelem. Mit kezdünk ezekkel a fogalmakkal, azaz mennyire pontos róluk a fogalmunk, vagy mennyire pontosan tudjuk meghatározni ezeket az egymásba folyó és szorosan egymáshoz tartozó valamiket? Igaz, itt most az állatok értelméről és ösztöneiről van szó, de miután ez a tárgykör nehezen választható le a saját tudatunkról, értelmünkről, jobb nagy általánosságban beszélni róluk. Mint sok minden a világon, például a hideg víz és meleg víz esete, egyszerű, ha a szélsőségeket nézzük. A víz hideg, ha már majdnem jéggé fagy és nagyon is meleg, ha forr. Viszont, ha az egyik kezemet negyven fokos melegvízben tartom egy darabig, a másikat tíz fokos hideg vízben, utána mindkét kezemet szobahőmérsékletű vízbe téve, azt az egyik kezemmel hidegnek, a másikkal melegnek érzem (persze csak ha volt elég gáz az országban úgy, hogy a szobám hőmérséklete húszfokos lehetett, és nem ugyancsak tízfokos volt). Vagyis ott, ahol a víz se nem hideg, se nem meleg, hőmérőre van szükség, nehogy hajbakapjunk azon, hogy hideg-e, vagy meleg. A tudat és az értelem nagyon összetartoznak, de csak a szélső esetekben lehet egyértelműen kimondani, hogy valami tudatos cselekedet volt, vagy hogy kizárólagosan ösztönös ténykedés eredménye. Sajnos a nem szélső esetek megkülönböztetéséhez nincs olyan műszerünk, mint a víz esetében a hőmérő. És azt sem lehet kerek-perec kimondani, hogy kis értelem: kis tudat, nagy értelem: nagy tudat, mint annak idején – legalábbis Hofi szerint – Puskásék mondták, hogy kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci...

Nézzük meg először a tudat és az öntudat ügyét. Meg tudom egyáltalán határozni a kettőt? Pláne különválasztani? Néhány hete elvesztettem az eszméletemet az utcán. Igaz, viszonylag hamar újra megtaláltam, de addigra már embersereg toporgott körülöttem. Előtte és utána öntudatomnál voltam, de alatta nem. És tudatom se volt alatta, mint mély álomban. (Ezért talán rossz néven se vettem volna, ha nem ébredek föl az ájulásból...) Vagyis ez a kettő nálam egyszerre volt (van), vagy nem volt. Mi van akkor, ha álmodom, de nem vagyok tudatában annak, hogy álmodom? Bizonyos dolgokat tudatosan végzek az álmomban, de nem vagyok öntudatomnál, illetve az öntudatom csupán álombeli öntudat, azaz nem valóság? Mi van akkor, ha a kutya megugatja a postást? szándékosan ugatja meg? Igen, tehát akkor tudatosan is. És öntudatánál van? Persze, hiszen se nem alszik, se nem ájult. Vagyis a kutya nem csak magánál van, de tudatosan cselekszik is. Akkor viszont mi a különbség a kutya és közöttem? Csak az értelmi szint magassága lehet a különbség. Azt sem hiszem, hogy a kutya nem ismeri föl magát a tükörben, noha tudtommal eddig nem sikerült bebizonyítani az ellenkezőjét.

Hol kezdődik a tudat és az értelem? Hallottam – már nagyon régen – egy híres kísérletről. Földigilisztát eresztettek bele alul egy Y-alakú csőbe. A giliszta fölül, hol az egyik ágon mászott ki, hol a másikon. Ekkor elkezdték a gilisztát az egyik ágban apró áramütésekkel bosszantani. Nem tudom hanyadik áteresztés után, de a giliszta egyszercsak már csak a másik ágon mászott ki. Tehát a giliszta tanult (!), emlékezett (!) és értelmesen, tudatosan cselekedett (!). Ez persze az öntudatnak és az értelemnek is nagyon alacsony foka, de szerintem nem lehet másnak nevezni. Az ösztönhöz semmi köze, de – megintcsak szerintem – bizonyítja, hogy nem csak az értelemnek, de az öntudatnak is vannak különböző fokozatai, helyesebben: fokozat mentesen létezhet a nullától a mi öntudatunk szintjéig.

Elmentünk látogatóba ismerősökhöz. Másodszor, de legföljebb harmadszor jártunk ott. Kislányom akkor még nem volt egészen hat éves. A házig egy kerten mentünk át. Kislányom egyszercsak fölkiált: „Jé, ott egy hinta!” És fél másodperccel utána: „Ja, ezt már láttam. Akkor nem kell csodálkozni!” Na, hát így vagyok én a földigilisztás kísérlet ismerete óta, ha a madarak – általában az állatok – szellemi, értelmi képességeiről hallok csodás dolgokat.

Az ösztön viszont egészen más dolog, de nem tartozik más lapra, hiszen sok esetben nem tudjuk megmondani, hogy mi az, ami még csak ösztön, és mi az, ami már tudatos értelem. Az ösztönök nagy mértékben irányítják az élőlényeket, de a kialakulásukhoz nagyon sok idő kell. Teljességgel lehetetlen, hogy egy olyan varjú ösztönösen cselekedjen, amelyik diót dob az útra, hogy azt az autók elgázolják, mégpedig a zebracsíknál, noha esetleg jóval öregebb mint maga a zebracsík, mint találmány. Ezen senkivel nem vagyok hajlandó vitatkozni, és persze fogadni se senkivel, mert tisztességtelen dolog úgy fogadni, hogy az ember biztosra veheti a nyereségét. Ami azonban egyike a legnagyobb élettani csodáknak, az az ösztönök átadása az ivadékoknak. Hiszen az ösztön válasz bizonyos kiváltó okokra, mégpedig néha rendkívül bonyolult viselkedési „műsorral”. És egyidejűleg egy egész halom ösztönnek kell tárolódnia valahol, mint ahogy kitűnik a szöveg elején elmesélt darázs-hangya esetből. Ezek csak kész programok lehetnek az agyban – mást nehéz lenne elképzelni –, amit azonban még nehezebb elképzelni, hogy ezek hogy’ adhatók át a géneken keresztül?! Ebbe nem okoskodom bele, mert ez szerintem nálam jóval képzettebb szakemberek előtt is rejtély lehet ma még.

Térjünk azonban egy kicsit vissza az értelemhez és a tudathoz. Az élet fejlődésével kapcsolatban csak egy műsort ismerünk. Azt, ahogy az itt nálunk, a Földön zajlott le. Más égitestek esetében sok kérdés egyelőre megválaszolatlan. Noha a Tejútunkban akár egy bilió bolygó is lehet (más csillagrendszerek olyan messze vannak, hogy azokig gondolatban sem érdemes elmenni), azt nem tudjuk, hogy azoknak hány százalékán uralkodnak a földihez hasonló – az életnek kedvező – viszonyok. A másik dolog, hogy nem tudjuk, van-e azokon, akár csak egyikükön is élet? Azonban, ahogy minden józan ember, aki csak kicsit is belemártotta magát ebbe a tárgykörbe, mindig is természetesnek vette, hogy ha a Nap egy a rengeteg hasonló csillag közül, akkor a Naprendszer az összes bolygójával, egy a rengeteg naprendszer közül. Azaz más csillag körül épp úgy kering néhány bolygó, néhányszáz hold, néhány milió kisbolygó és (valószínűleg) néhány miliárd üstökös. Ez így volt már jónéhány évtizede, vagy akár két-három évszázada, 1995-ig is, pedig addig nem volt semmi bizonyíték, arra hogy valahol tényleg léteznek exobolygók. De azt mégis természetesnek vettük, mert egyszerűen nem lehetett másképp. Most meg éppen olyan természetesnek veszem (nem csak én), hogy mindenütt létezik élet ott, ahol alkalmasak számára a körülmények. Hiszen, ha az élet keletkezése természetes folyamat, esetleg bizonyos körülmények között „kényszer”-szerűen jön létre, akkor természetes, hogy mindenütt van, ahol létezhet. Ha meg teremtették – mint ahogy sokan hiszik – akkor miért ne teremthették volna máshol is ugyanolyan lelkesedéssel. Csakhogy a Földön az élet kereken hárommiliárd éven át a leges legkezdetlegesebb formában tengődött, sínylődött, sanyargott, pangott. Ez azt jelenti, hogy ha az emberi civilizációt száz évre becsülöm (azóta szöknek meg a földről általunk kisugárzott, tehát mesterséges rádiójelek), és más bolygókon hasonlóan lassan indult el a fejlődés, akkor a civilizáció időtartamával el kell osztanom az azt megelőző fejlődési szakaszt. Ez nálunk kereken három és fél miliárd évig tartott. Osztva 100 évvel 35 miliót kapunk. Azaz 35 milió olyan bolygót kell fölkutatnunk, amelyeken paradicsomi, azaz földi az éghajlat, és akkor van esélyünk rá, hogy közülük egyen a miénkhez hasonló technikai civilizáció létezik. Ez persze csak statisztika, ami se azt nem zárja ki, hogy elsőre találkozzunk egy ilyen bolygóval, se azt, hogy pechünkre az lesz a 35 miliomodik, amelyen végre kozmikus társalgókra bukkanunk.

Ebbe az elmélkedésbe nem vettem bele se azt a lehetőséget, hogy más bolygókon az élet fejlődése nem zajlik-e tízszer olyan gyorsan, mint ahogy azt nálunk tette, pedig ez nem elképzelhetetlen; se azt amiről egyesek álmodnak, hogy más bolygókon eeegészen másak a viszonyok, és hogy ott eeegészen másféle élet is kialakulhatott, például metánlégzők. Bár ezt erősen valószínűtlennek tartom (miért nem alakult ki ilyesmi is a Földön, ha tudott volna?), de kizárni természetesen ezt sem lehet.

Egy kérdés azonban legalább hatvan éve feszeget, és ez – technikánk fejlődésével – egyre kevésbé nyer választ. Tudományos filmek készítőinek és a rajtuk szereplő (néha magasrangú) tudósoknak a legkisebb esze ágacskájába se jutott el, hogy ezt a kérdést föltegyék és megtárgyalják:

100, vagy lassan 120 éve szabadulnak el a Földről rádiójelek és utaznak az űrben – bár egyre gyöngülve, de – a végtelenségig. A mai szuper-szuper-hiper műszereinkkel hány fényév távolságból tudnánk észlelni ezeket a jeleket?!?!

A jelek gyengeségére gondolok, nem az elszabadulási idejükre, mert – nagyon természetesen – ha 120 éve indultak innen, akkor 125 fényév távolságára még nem érhettek el.

Ugyanis az űr hallgat, hiába lessük a rokon lelkek jeleit. Ha tehát valaki lenne olyan kedves és kemény szaktudása alapján, azt mondaná nekem, hogy bár a mai technikánk fekete lukakat le tud „fényképezni” rádióhullámokkal néhány miliárd fényév távolságból, de a saját, nyeszlett, szökevény jeleinket legföljebb 100-200 fényévnyi távolságban tudnánk észlelni, akkor nincs baj, mert akkor, megfordítva, hasonló lények, hasonló gyatra jeleit mi is csak ebből a távolságból tudnánk fogni.

Ha azonban azt mondaná: Egy fészkes fenét! A mai műszereink olyanok, hogy észlelni tudnánk, ha valaki a Tejút másik végén (innen 75 ezer fényévnyire) a barátnőjével okostelefonál! Akkor nagyon nagy baj van, mert akkor nincs rajtunk kívül értelmes (a miénkhez hasonló technikát használó) lény a Tejúton! Jó!, Jó, tudom, hogy a jelek végtelensok irányból jöhetnek, végtelenül sok különböző rezgésszámon, tehát minden irányra kellene antennát összpontosítani, és akkor ott a végtelen rezgésszámot végigtapogatni. De ez csak mese!!! Ezeket a jeleket sok éve olyan hatékony módszerekkel kutatják, és némelyik hullámhossz annyira alkalmas ilyesmire, hogy nincs az az elvetemült földönkívüli, aki más hullámhosszon szeretne bemutatkozni. Az irányok meg csak akkor lennének kényesek a vizsgálatukra, ha lézer sugarat küldenének onnan. Különben a végtelen sok irány is tündérmese! Szóval süket az űr, és ez szomorú, de ránk ezerszer nagyobb felelősséget hárít, ugyanis hogy úgy vigyázzunk a Földre és minden élőlényére, mint a szemünk fényére. Csak egy Föld van! Csak egy van belőlünk...

Szokásomhoz hűen, marhanagy kitérővel jutottam oda, ahol folytatni szeretném (ehhez a szokásomhoz már sosem leszek hűtlen...). A hallgatag űr azt a kérdést sugallja, hogy vajon menetrendszerűen torkollik-e az élet fejlődése egy technikai civilizáció kialakulásába? Lehet hogy az összes „földszerű” bolygón nyüzsög az élet. Talán majd találunk még egy csomó olyat is amelyen oxigén létezik (tehát biztos, hogy vannak rajta növények), de az űr továbbra is hallgat, mert mondjuk a legfejlettebbek ott tartanak, ahol a Föld tartott 20 milió éve, és nem is fejlődnek tovább! Mi az, ami ezt a fejlődést elindítja? Rengeteg ügyes majomféle van, és valószínűleg volt is már 20 milió évvel ezelőtt. Miért csak egyetlen egy indult útra és lett belőle egyre emberszabásúbb majom? Vagy rossz az egész, egy egész halom indult emberszabódni, valóságos verseny volt, csak hát egy volt végül, amely befutott? És a gyér csontmaradványok miatt csak az elképzelésünk olyan, hogy egyetlen egy indult...

Szorosan kapcsolódó kérdés. 66 milió éve Paradicsom volt a Földön. Már amilyen egy földi paradicsom: a ragadozók gyilkolták a növényevőket, azok meg rémes fegyverekkel védekeztek. És mert a Föld éghajlata több mint 100 milió évig szinte változatlan maradt (ilyen se volt sokszor), folyt a „fegyverkezési verseny”. Némelyik növényevő csak az óriási méretével tudott válaszolni a ragadozók elóriásodására. Így lett például az Argentínoszaurusz 75 tonnás jámborka. De volt köztük néhány strucc méretű gyíksárkány, noha még hüllő, de már melegvérű. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy a „futószerkezetük” (lábaik, lábszáraik) – akárcsak a struccnál – hosszú és kitartó futásra voltak alkalmasak. Ez csak úgy alakulhatott ki, hogy viszonylag gyakran, gyorsan és kitartóan futottak, amire viszont hidegvérű állat nem képes. Az, hogy a hátsó lábain járt, fölszabadította a mellsőlábait, amelyeket így fogásra használhatott. Igaz, az ujjaik még nem voltak olyanok, mint a kéz ujjai, és karmokkal voltak ellátva, de hát, ha nem üt be a katasztrófa, sokmilió év fejlődés után ki tudja mivé válhattak volna. Ha most még hozzávesszük hogy az agyuk amelyeket a madarak örököltek tőlük, más szerkezetű, mint a mi agyunk, de a madáragyak teljesítő képességét látva, már akkor nagyon fejlett lehetett, nem kézenfekvő-e a kérdés, hogy nem fejlődhettek-e volna 20-30-40 milió év alatt technikát használó lényekké? Ez a kérdés nem „az én kezemen feküdt” először, azaz, nem nekem jutott először eszembe, de nem átalottam róla verset írni:

A végleg megszakadt fonál

Meleg már a vérük s néha

Két lábon mozognak.

S a két mellső lábuk szinte

Kéznek volna jó.

Ujjaik helyén, igaz, még

Karmok ágaskodnak,

De az évszám, Krisztus előtt

Hetvenmilió!

Ám e reményteljes hajtás

Nem vergődhet zöldre

Ötmilió évvel később

Megszakad a dal …

Mert a Halálcsillag ezer

Halált hoz a Földre,

És az élet – minden síkon –

Majdhogynem kihal.

Mi lett volna, hogyha akkor

Nem sújt le az átok,

És az űrből nem csap le az

Égi buzogány?

Nem lepi a Földet be a

Pusztító zsarátnok,

És a sok faj tovább élhet,

Vígan, valahány?

Gyíksárkányokról beszélek

S a képzelet kerget:

Sok milió évvel előbb

– Elgondolható –

Gyíksárkány írhatott volna

Egy hasonló verset,

S Te is gyíksárkány lehetnél

Kedves Olvasó …

Perudzsa, 1985 VIII. 29.

(Megjegyzés a fenti vershez: akkoriban volt egy elmélet, vagy inkább csak feltevés, melyszerint Napunknak van egy távoli kísérője /a Halálcsillag, melyet Nemezisz-nek neveztek/, amely 26 milió évenként kerül viszonylagos napközelbe, és ilyenkor az Oort-féle üstökös rajból „égitest zivatart” zúdít a belső bolygókra. Ha van ilyen csillag, akkor most éppen naptávolban van: 2 x 26 + 13 = 65, 66 millió éve történt a különösen nagy pusztítás.)

Mindez persze, csak akkor képzelhető el, azaz csak akkor következhetett volna be „ilyen simán”, ha feltételezzük, természetes hogy az élőlények fejlődése szükségszerűen (menetrendszerűen) egy technikai civilizációba torkollik. Ám ez az, ami szerintem erősen kétséges.

Ami azonban kétségtelen, hogy a technikai civilizáció fejlődésének csupán két dolog szabhat határt. Saját politikai baromságunk, amely egy öngyilkos háborúhoz vezethet, vagy valami kozmikus katasztrófa, amiről nem tehetünk. És a jelenlegi fejlettségi fokunkon – ha már az állatok értelméről és tudatáról esik szó – szinte elkerülhetetlen a kérdés: tudunk-e olyan szerkezetet csinálni, amely saját értelemmel és saját tudattal bír? Szerintem hamarosan tudnánk, ha akarnánk, de egyelőre nem akarunk. Mi hasznunk lenne belőle? A szuper számítógépeket nem olyan céllal tervezik, hogy azok aztán egy robotba építve el tudjanak menni a piacra bevásárolni és jó érzékkel ki tudják választani azt a paradicsomot, amelynek még (esetleg) emlékeztet az íze az egykori paradicsoméra. A számítógépek számolásra vannak, és attól, hogy ma már hihetetlen képességűek, még nem lesz tudatuk. Igaz, vannak olyan gépek és programok, amelyek önállóan tanulnak. És az is igaz, hogy a számítógép-tervezés és az agykutatás szinte kéz a kézben halad. Egymást termékenyíti meg a két terület. Ha valami új dolog derül ki az agyról, akkor a számítógépesek azt mondják, ejnye, mi lenne, ha ezt a trükköt mi is kipróbálnánk és belevonnánk a következő terveinkbe? Az agykutatók pedig, megismervén egy ügyes részletet a modern számítógépekben, azt mondják magukban, hátha az agyban is hasonló megoldásra bukkanunk. De mindez – folyton hangsúlyozom, hogy csupán szerintem – nem vezet önműködően a tudathoz. Még annyi tudathoz sem, mint amennyi a földigilisztában rejlik. A tudathoz nem csak az önálló tanulás és esetleg az emberekkel való gyakori terefere kell, hanem érzékszervek is, amellyel a lény, vagy a szerkezet állandóan kapcsolatban van a közvetlen környezetével. Ez a földigilisztánál megvan, bármilyen alacsony fokon is. A szuper számítógépnél meg nincsen meg, bármilyen magas fokon tud a készülék „agyalni”.

Írtam egyszer egy verses könyvet, nem túl régen, 14-15 éve. A könyv címe: A kacsalábon forgó vár. Az első fele nem más mint egy hosszú szójáték vers, madárnevek fölhasználásával. A második rész magyarázó, vagy ismeretterjesztő szöveg madarakról és sok minden másról. Ott leírtam egy óriási marhaságot. Szó volt a háromdimenziós filmekről, többek között arról is, hogy milyen volt Pesten a Toldi mozi, amelyben a múlt század 50-es éveiben jártam, és amelyet akkor a világ harmadik, háromdimenziós mozijaként emlegettek. Leírtam, hogy fölösleges háromdimenziós filmeket gyártani azért a néhány szórakoztató hatásért, amely az ilyen filmekben itt-ott (de ritkán) mutatkozik. És hogy annyira nem zavar bennünket a kétdimenziós film, mert hiszen tudjuk, hogy a bennük leképezett világ háromdimenziós, hogy ezért kár sokkal drágább filmeket csinálni. Azt is leírtam, hogy ezért aztán nem is lesznek soha háromdimenziós filmek... Nagyon nem volt igazam. Egyrészt, mert a trükkfilmek esetében, ahol amúgyis minden mesterséges, nem sokat számít az enyhe, külön drágulás a háromdimenziós technika bevitele miatt. Másrészt, mert a filmtechnika fejlődésével a háromdimenziós film már nem volt megfizethetetlenül drága, tehát nem volt felelőtlen hülyeség a kevéske külön hatásért „ellátni a harmadik dimenzióval”. Született is jónéhány, csodás, háromdimenziós film. Csak egyet említek, az Avatár.

Most, ha azt mondom, nem lesznek „tudatos gépek, robotok”, valószínűleg ugyanúgy tévedek, mint a háromdimenziós filmekkel kapcsolatos jóslatomban. Lehet, hogy például a Marson nagyon célszerű lenne a teljesen emberként működő és cselekvő robot. És akkor azt, ha ott mindent úgy tudna elvégezni, mint egy kutató ember, akár jóízű paradicsomért is el lehetne küldeni a piacra. Az ilyeneknek már feltétlenül lenne tudatuk, és ha még „szuper számítógép aggyal” is rendelkeznének, rettentően örülnék, ha leváltanák a politikusainknak nagyon nagy részét...

Szerintem azért nem fogjuk utánozni az emberi agyat mesterségesen, mert nem lesz rá szükségünk. Az agy „részképességeinek” utánzására és azoknak a hatványozottan jobban működő „utánzataira” – ilyenek például a számolásra és bonyolult dolgok kiszámítására szolgáló készülékek – már ma szükségünk van. Ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy technikailag lehetetlen lenne az emberi agynál minden tekintetben fejlettebb „szerkezetet” csinálni, az agy összes tulajdonságát beleértve, a tudattal együtt. Akik ma azt mondják, hogy ez azért lehetetlen, mert az agy több, mint mechanika, elektrónika és minden más, ami technikai, elfelejtik – illetve nem gondolnak rá –, hogy mindaz, amivel az agy ma még „több”, az a technika számára ugyanolyan elérhető (vagy elérhető lesz), mint ahogy az a természet számára elérhető volt. Persze, hogy nem lehet fogaskerekekből „mesterséges agyat” csinálni, mint ahogy valószínűleg, csupán elektrónikával sem lehet, de hát nem álltunk meg ezen a fokon...

Noha az írásomnak majdnem az elején néhány hangya szinte tudatosnak tűnő működéséről volt szó, az államot alkotó rovarok: méhek, hangyák, termeszek, darazsak mégis más lapra tartoznak. Ezeknek az államoknak alkotóelemei az egyes rovarok és értelmi képességeik nem sorolhatók a fenti példák közé, mert nem mint egyedek rendelkeznek a miénkhez hasonló értelemmel. Sokkal inkább hasonlítható a társadalmuk működése egy értelemmel bíró agy működéséhez. Mint ahogy az agysejtek mennyisége és kapcsolataik sokasága határozza meg az értelmet, és az agy tulajdonosának viselkedését, úgy a hangyák száma, ösztönös „programozottsága” és hírközlési rendszerük fejlettsége – ami talán nem csupán illatanyagok, feromonok segítségével történik – teszi lehetővé államuk létezését, amely aztán „alkatrészeinek” (az egyedeknek) létét biztosítja. Nem tartom valószínűnek, hogy egy ilyen rovar-állam valaha is technikai civilizációvá tudna fejlődni, hiszen nem tűnik úgy, hogy ez a fejlődési irány egyáltalán célszerű lenne számára. De ha mégis elindulna abba az irányba, azt csak az államot alkotó egyedek megelőző, és nagyon nagymértékű fejlődése tehetné lehetővé. Az azonban nem zárható ki, hogy ha mi eltűnnénk a Földről, nem lenne-e például valamelyik ma élő majomból talán tízmilió év múlva, egy újabb, technikát használó lény. Az emberszabású majmokból talán hamarabb is lehetne, de azokat szegényeket már annyira a kipusztulás határára szorítottuk, hogy valószínűleg nem lennének elegen az ilyen fejlődéshez.

Persze nincs kizárva, hogy ehhez a fejlődéshez valami kényszer is tartozik, mert ameddig a ma élő majmok paradicsomi életkörülményei fennállnak, minek kezdenének „fáradságos” tovább-fejlődésbe? Azt is valószínűnek tartom, hogy e kényszer mellett, vagy alatt szükséges egy bizonyos fok elérése, ami után a rohamos tovább-fejlődés már minden kényszer nélkül történik föltartóztathatatlanul. Velünk legalábbis ez történt, legkésőbb tízezer évvel ezelőtt. Onnan aztán a gyorsvonat sebességével rohant a fejlődés. Igaz, csak technikánk terén. Társadalmilag – politikánkban – alig történt fejlődés, sőt talán éppen egy kis visszafejlődés zajlott le. Hogy mi az a bizonyos fok, amelynél elragadja a „fejlődőket” a gyorsvonat, csak találgatás tárgya lehet. Talán nem is technikai jellegű, mint például a tűz használata, hanem a beszédképesség szintje, vagy egy csoport társadalmi szövevényének bonyolultsága, az együttműködés magas foka, vagy valami hasonló.

Zollikerberg, 2022 IX. 20. 6.

* A helyesírás helyenként a Szerző sajátos megfontolásait követi, a Szerk. pedig tisztleletben tartja

Kapcsolódó írásaink: