Gyimóthy Gábor: Lelet a Marson (Időszerű képzelegmény)*

Egy verssel kezdem, amellyel senkit nem szeretnék elriasztani (tudom, rossz szokásom a versek becsempészése a szövegeimbe), de nagyon illik az utána következő kérdésekhez.

Élet

Fejlődésnek eredménye

minden mai élőlény.

Ám már élt, ami fejlődött,

elvitathatatlan tény.

Vajon úgy fejlődtek-e a

ravasz vegyianyagok,

hogy egyszercsak elhangzott a

„Most már élni akarok!” – ?

Természetesen történt ez,

azaz szükségszerűen?

Avagy ez az „első lépés”

őrületes véletlen?

Nem tudjuk! – De tudni fogjuk

valamikor biztosan,

hiszen ez az első lépés

nem kikutathatatlan.

Zollikerberg, 2022 II. 19.

Igen, mint már több írásomban is, ennek az írásnak az elején is fölteszem a NAGY kérdéseket, amelyek az emberiség nagy kérdései:

1) Hogy’ keletkezett az élet? Teremtették-e, vagy „magától” keletkezett? Ha magától keletkezett, „elkerülhetetlenül” keletkezett-e, amint megfeleltek a körülmények hozzá, vagy valamilyen őrületes véletlen folytán, amely nemhogy a Tejutunkban, de talán az egész világegyetemben is csak egyszer fordult elő, olyan kicsi a valószínűsége? Azt nem kérdezem, hogy itt a Földön keletkezett-e, vagy valahol máshol, ahonnan idehurcolódott, mert ez a kérdés lényegtelen. Ott hogy’ keletkezett, ahol keletkezett.

2) Keletkezhetne-e „másfajta” élet is, ami nem is hasonlít a földi életre? Nem a DNS-en alapul – mint ahogy itt minden –, sőt talán nem is szén az alapja, hanem mondjuk szilícium, vagy valami egészen más? Erre mindjárt válaszolok is – saját szakállamra. Ezt az eshetőséget nagyon valószínűtlennek tartom (akár teremtés van az élet mögött, akár természetes folyamat), mert a Föld annyi különböző „körülményt” nyújtott lávagombóc állapotától kezdve máig, hogy ha lehetséges lenne a másfajta élet kialakulása, akkor az létezne itt a Földön is, vagy létezett volna valamikor, aminek látnánk a nyomait (a teremtésnek meg határtalanok a lehetőségei és mégsem látunk sehol – egyelőre – másfajta életet).

3) Létezik-e Tejutunknak más bolygóin is élet? (Más, távoli tejutakról ne beszéljünk, mert azok olyan messze vannak, hogy ezt a kérdést velük kapcsolatban föltenni sem érdemes.)

4) „Szükségszerűen”, vagy „menetrendszerűen” keletkezik-e egy fejlett technikát használó és civilizációt teremtő lény mindenütt ott, ahol élet létezik, és van elég ideje a fejlődésre? Vagy ez is valami őrült ritka és valószínűtlen véletlen volt itt a Földön?

Könnyen lehet, hogy a két utóbbi kérdést hamarosan meg tudjuk válaszolni. A harmadik kérdéshez elég lenne egy exobolygón az oxigén jelenlétét megállapítani, a negyedikhez pedig távoli, értelmes lények rádiójeleit fogni. Mindkettő megtörténhet, talán még az én életemben is.

Ám nézzük a történetet.

A Mars tudományos kikutatása, fölmérése nagyon lassan indult el. Már úgy értem, az odaküldött expedíciók által történő kutatás. Nem egyszerű innen odamenni, és főleg nem olcsó. Szerencsénkre – akárcsak annak idején, amikor a Holdunk vált technikailag elérhetővé – a verseny volt az, aminek köszönhettük, hogy már a 21. század első felében emberek tették lábukat a Mars vörös talajára. Miért szerencsénkre? Mert egyszer talán életbevágóan fontos lesz az a képesség, amellyel át tudunk menekülni egy másik égitestre – mégha csak egy kis, magnak szánt embercsoporttal is. Minél hamarabb nyerjük el ezt a képességet, annál jobb. Ugyanakkor – szerencsétlenségünkre – a 2022 tavaszán kitört háború és annak sok ország gazdaságában okozott katasztrofális következményei késleltették a Marsra irányuló ténykedéseket. De legalábbis fölcserélték a „Marsverseny” esélyeseit. Az űrkutatásban rendkívül tapasztalt és nagyon kifinomult technikával rendelkező amerikai Egyesült Államok szinte csődbe vircsaftolták magukat, és a háborút viselő oroszok, akik nem verték nagy dobra a marskutató terveiket, ugyancsak életbevágóbb dolgokra adták ki a pénzüket, mint a méregdrága marsutazás előkészítésére. Kína így viszonylagos előnybe került. Mindhárom hatalom a holdrautazáson dolgozott, amit ugródeszkának szántak a Mars felé. És éppen ezek a tervezetek fékeződtek az amerikaiaknál és az oroszoknál. Igaz, már nem csak államok fenték a fogukat egy kis marskirándulásra, hanem magánvállalatok is.

Azt tudjuk, hogy a Marsra nem lehet akármikor „átruccanni”, és a fő akadály, hogy hiába van oda menettérti jegyünk, onnan nem lehet azonnal – vagy néhány napon belül, mint a Holdról – visszajönni. Huszonhat hónaponként körözzük le a Marsot, tehát ennyi időnként nyílik alkalmas – és viszonylag olcsó – kirándulásra lehetőség. A két bolygó elipszis pályáinak állása és azon a két bolygó keringési idejei tizenöt évenként még az alkalmasnál is egy kicsit alkalmasabb időpontokat teremtenek az utazáshoz. Ilyen volt 2033-ban és 2048-ban. Sajnos azonban a visszautazáshoz ilyenkor is ki kell várni azt a nem túl rövid időt, amikor hazaindulhat az expedíció. Ezért aztán egy marskaland kereken két évig tart, ha nem hosszabb ideig, hiszen drága dolog a kutatókat folyton lecserélni, ha már végre – szerencsésen – a helyszínen vannak.

A 21. század elején nagy volt a „marslelkesedés”, hiszen mindenki látta az utazás technikai lehetőségét, és olyasmikről beszéltek – még jóval az első utazás előtt –, mint a Mars „benépesítése”, vagy a rendkívül elbizakodott „terraforming”, amit valószínűleg Amerikában találtak ki, és azt jelenti, hogy a Marsot a földi körülményekhez hasonlóvá alakítják. A benépesítés talán valamikor szükséges lesz, mert itt a Nap lassú fölmelegedése miatt majdan élhetetlenné válik a helyzet, de az még nagyon messze van. Persze előfordulhat, hogy egy kisbolygó lezuhanása veszélyezteti a Földet, és az égitest akkora, hogy azt képtelenek vagyunk letéríteni a rossz útról, azaz, a pályájáról. Az ilyesmi – szerencsére – már évtizedekkel, sőt talán már száz, százötven évvel a végveszély előtt látható. Akkor kénytelenek lennénk a Marsra küldeni embereket – magnak... De ilyen – mindent pusztító – kisbolygó támadás szerencsére nincs kilátásban a következő 200 évben (azonban, ne nagyon bízzuk el magunkat, mert ilyesmi sajnos üstökösöktől is kitelik, amit nem lehet ilyen hosszú idővel előtte megjósolni). A terraforming viszont, azaz a földdéalakítás, nagy, nagy marhaság! Nem csak azért, mert elképesztő mennyiségű energiába és emberi munkába kerülne (azaz, méregdrága lenne), de évezredekig tartana – ha egyáltalán sikerülne. Nem jelentene mást, minthogy a Marsnak oxigénes légkört kellene ajándékozni, azt ott különböző mesterkedésekkel megteremteni. Ez ráadásul állandó tevékenykedést jelentene, miután a napszél egyszer már elfújta a Mars légkörét és a Nap állhatatosan tovább fúj és fúj. És a Marsnak nincs olyan mágneses tere, mint a Földnek, amely kitéríti a napszelet. Tehát a terraformingnak – ha időtállóra szeretnénk csinálni – a Mars belsejét föl kellene olvasztania, és azt szorgalmasan kevergetnie, hogy legyen mágneses tere, ami aztán megvédené a kialakított légkört. Gyönyörű álom, és bár nagyon hiszek az emberiség technikai képességeinek (szinte) határtalanságában, de ez azért messze túl van az egyáltalán elképzelhető lehetőségeken...

És ezekről a dolgokról úgy beszéltek 2020 táján, mintha már holnap nyélbeüthető ténykedések lehetnének. És még valamit felejtettek el akkor nagyon, illetve nem is felejtették el, csak arra nem gondoltak, hogy ez a probléma mennyivel gonoszabb, mint ahogy számoltak vele. A marsutazáshoz nemcsak technika kell, hanem ember is. És az ember lélektanilag nem olyan szívós, mint gondolnánk. Amikor évekig tartó fölfedező utakon hajózgattak, távol az otthonaiktól, mindig a Földön voltak (sőt, csinos és aranyos lányokra bukkanhattak, valamelyik Csendes-óceáni szigeten; úgy nem kunszt távol lenni otthonról...). A különböző, földkörül keringő űrállomásokon a Föld állandóan szinte karnyújtásnyira volt az űrkutatóktól. A Holdon, ha nem is karnyújtásnyira, de két-három nap utazásnyira vannak, ráadásul onnan még jól és szép nagynak látszik a Föld (hacsak nem a Hold hátsó oldalán dolgozik valaki). Igaz, csináltak néha több mint egy évig tartó „kibíró-kísérleteket”. A jövendőbeli (esetleges) űrkutatók úgy éltek a Földön, mintha a Marson lennének, bezárva egy kis helyiségbe, és onnan kilépve csak nehéz és kényelmetlen űrruhát hordozva. De a Földön voltak és ezt semmilyen kényelmetlenség nem tudta kitörülni a tudatukból.

Milyen más az – még akkor is, ha technikailag pazarul működik minden –, ha szűk űrhajóban ülnek, ahonnan nem lehet bármikor kimászni, és a félévig tartó odautazáson szép lassan már a Föld is csak egy csillag, és a Mars még mindig az, amelyen majd több mint egy évet kell eltölteniük, azzal a tudattal, hogy bizony nem a Földön vannak. És sehol nincsenek hangulatos, bennszülött lányok...

Na persze annyi esze volt azért az első expedíciók összeállítóinak, hogy nem csak férfiakat zsúfoltak az űrhajóba és uszítottak a Marsra.

Szóval, lassan haladt a kutatás, ami nem csoda, mert az ott nem olyan kényelmes dolog, mint itt a Földön egy kis geológus kalapáccsal mászkálni és megkocogtatni minden, jobbképű szikla térdét. És eleinte csak hat-hat ember indult az utazásokra, persze önkéntesek, mert mindenki tudta, hogy bár a napszél ellen aránylag jó, de a kozmikus sugárzás ellen sem az űrhajóban, sem a Marson nem lehetett megfelelő a védelem. Akinek sikerül élve visszajönnie, számíthat valamilyen rákbetegségre. De önkéntes mégis volt elég, és az első expedíciók tapasztalati megmutatták, hogy melyik az az „emberfajta”, amelyik jól bírja a lélektani apályt... Ez, mint a föntiekből kitűnik, fontos volt.

Mindjárt az első kutatóúton kiderült, hogy bizony volt a Marson élet, mert rengeteg víz is volt ott valamikor. Mélyen a föld alatt találtak még néhány sínylődő baktériumot, amit a felszínen mozgó robot-kutatóeszközök nem tudtak fölfedezni. Ez nagy szenzáció volt, de azoknak ugyanolyan volt az élettani szerkezetük, mint amilyen a földi baktériumoké. Tehát sajnos nem sikerült megállapítani, hogy azok a Mars saját „élet-találmányának” köszönhették a létüket, vagy innen kerültek oda. Néha bevágódik egy-egy nagyobb meteorit vagy kisbolygó az égitestekbe, és akkor az kirepíthet az űrbe törmeléket, amelyen aztán kezdetleges élőlények túlélhetik az űr viszontagságait és talán rázuhannak valamelyik másik égitestre. Az ilyen kirobbantás és űrberepítés könnyebben fordulhat elő a csaknem légkörnélküli Marson, mint itt, ahol a kirobbanó anyagnak át kell jutnia a Föld légkörén és le kell győznie a nagyobb vonzerőt. De ez talán mégsem lehetetlenség. Megfordítva, a Marsból kirobbant anyagnak, ha a Földre akar jutni, át kell parázslania a légkörön, amit nem egyszerű túlélni. Ám az ilyen mikróba-átutazás, bármilyen valószínűtlen, nem lehetetlen, és ezért nem lehet kizárni, hogy a marsbaktériumok bevándorlók voltak a Földről.

Hogy ez mikor történt, azt nem tudom, de nagy-nagy véletlen volt. Ugyanis azt is elfelejtjük, hogy bár a Mars jóval kisebb a Földnél, azonban a felülete alig néhány ezrelékkel kisebb, mint a Föld száraz felülete (nem beszélve arról, hogy a földi szárazfelületnek tekintélyes százaléka jégvidék, például a Délisarkon, vagy Grőnlandon, ahol alig lehet valamit kezdeni a kis, geológus kalapáccsal). Röviden: a Mars felülete nagyobb a Föld valóban száraz felületeinél. Hány expedíció kell annak teljes bejárásához?

Egy szép marsi napon Dzsó Alvarez (aki nem azon törte a fejét, hogy miért nem Jo-nak írják a keresztnevét, hanem azon – ha egyáltalán – hogy miért nem Pedrónak keresztelték) egy nagy, függőlegesen álló gránitlapra lett figyelmes, amely gyanúsan szabályosnak tűnt, és az egyik felülete is gyanúsan sík volt. Igaz, abban kis mélyedések is látszottak, de azokat a ki tudja, milyen régen zajló szelek által hordott homok majdhogynem teljesen eltüntette. Annyira nem légkörtelen a Mars, hogy ezek a homokviharok ne lennének még a kemény gránitra is koptató hatással. Másnap egyik társával együtt ment megnézni a követ. Társának is gyanúsnak tűnt a kőlap, de nem annyira, hogy sokat törődött volna vele. Mentek tovább, munkájukra. Ám hazafelé jövet a kőlap mellett vezetett el az útjuk, és a lemenő Nap majdnem párhuzamosan a kő sík felületével világított a gránitra. Ekkor aztán már nem lehetett a furcsaság mellett hetykén elhaladni, ugyanis az árnyékolt és megvilágított felületeknek az így kirajzolódó mintázata bizonyos rendszert mutatott. Egyszerűen lehetetlen volt nem a hieroglífákra gondolni! De sajnos a koptatás túl sikeresen működött, alig látszott valami értékelhető. És ki járhatott a Marson olyan réges régen, hogy azóta még a gránit is kiradírozódott volna? Lehetetlenség! Káprázat! Valamit bebeszélünk magunknak, ami nem létezik – gondolták. Ennek a gránitlapnak véletlenül ilyen sorokban és oszlopokban álló homorulatai vannak, és kész! Hiszen nem minden emberi (vagy ki tudja, milyen lényi) munka, ami szabályos. Ha megcsodálunk egy pentagon-dodekaéder formájúra kristályosodott piritet, nem gondoljuk rögtön, hogy az talán az ősember művészi munkája.

De Dzsónak nem ment ki a fejéből a dolog. Emlékezett rá, hogy találtak egy aprócska, kopott obeliszket egy fáraó-feleség sírja közelében, amely nem gránitból volt, és a hieroglífák csak félig voltak olvashatók rajta. Azt sikerült egy számítógép programmal kiegészíteni és olvashatóvá tenni. Igen, csakhogy a program nem csak a hieroglífákat ismerte, és tudta, hogy azokat milyen formára kell kiegészíteni, de tudta a lehető „feleség-neveket” is, ami által teljesen hiányzó betűket is tudott pótolni, ha már megfejtette a név rejtélyét. Ez itt nem működhetett, mert kiknek és milyen írásjelei voltak valaha a gránitba vésve, ha nem csak vágyálmot hajszolnak a kutatók?

Ám a dolog most már az expedíció többi tagját – akik eddig nem látták az „írottkőt” – szintén érdekelte, és másnap kivonultak megtekinteni a remélt csodát. Akkor mentek, amikor a Nap még kicsit magasabban állt és a kő teljes fényben úszott. A fénykép nem csak azt vette föl, ami szemmel látható volt, hanem számítógép pásztáza le a követ és mérte be pontosan a mélyedéseket. Aztán megvárták azt a napállást, amely előző nap olyan meggyőzően mutatott rendszert a kőlap mélyedéseiben. Azt is lefényképezték, és aztán „jóízűen” hazamentek, mármint persze a támpontjukra, amelyet egyre gyakrabban tényleg otthonuknak tekintettek.

A kiértékelés természetesen nem mutathatott ki bármiféle írásjeleket, de a homorulatok elrendezését olyan szabályosnak ítélte a számítógép, hogy annak a véletlenszerű vagy természetes keletkezésére nem adott sokat: pontosan három tízezreléket...! „Na gyerünk, akkor pedig ott kutatni fogunk, mégpedig – ki hitte volna – régészeti kutatást fogunk végezni a Marson!” – hangzott az egyöntetűen kinyilatkoztatott vélemény, szándék, csodát remélő akarat.

És kutattak. Ez már abban az időben történt, amikor emberalakú, méretű, mozgású, sőt értelmű robotok segítették a kutatókat. Mit lehet ilyen esetben csinálni? Azt amit Egyiptomban is csinálnak, ha találnak egy kis félig eltemetett szobrot, obeliszket, lépcsőfokot, ami valószínűtlen, hogy véletlenül, vagy árván és egyedül került oda: elkezdeni a környéken a homok eltakarítását!

Dolgoztak a robotok és jól dolgoztak. Hamarosan egy fekvő kőlapról tisztogathatták le a homokot. A kőtábla nem volt szabályos, de szabályosan lerakott köveken feküdt. Lehetetlen volt nem látni rajta a szándékos, emberi (?) munkát. Azonban a kőlap túl nagy volt ahhoz, hogy azt a néhány ember és emberszabású robot fölemelhette volna. Gépért kellett menni. Az egyik kutatóállomáson ácsorgott egy exkavátorszerű gép, amelyet egy korábbi kutatócsoport hagyott ott, de az egyrészt messze volt, másrészt kérdés, hogy nem tették-e működőképtelenné a marsi homokviharok. Mindegy! Meg kell próbálni, hiszen ennél szenzációsabb leletre alig bukkanhattak volna. Mi rejlik a kőtábla alatt? És: kik építhették ezt az emlékművet, vagy micsodát? Tényleg jártak itt értelmes lények távoli csillagoktól? Elképzelhetetlen! Hihetetlen! És ami még hihetetlenebb, hogy igaza lenne azoknak, akik azt állítják, hogy a Földön egyszer létezett már egy magasfokú technikát használó civilizáció, de az olyan régen volt, hogy a folyton változó, sőt, hánytorgó földfelületen hiába keressük a nyomait. Azok jártak volna a Marson már, talán évmiliókkal ezelőtt?

A Földön az élet talán négymiliárd évvel ezelőtt jelent meg, Ha jól tudom, a legrégibb nyomai 3,8 miliárd évvel ezelőttről származnak. Csakhogy azoknak a nagyon kezdetleges élőlényeknek nem egyszerű megtalálni a kövületeit, hiszen mikroszkópikusan aprók voltak. Másrészt pedig a tényleg folyton hánytorgó Földön négymiliárd évvel ezelőtti kőzeteket, kőrétegeket is nehéz találni.

Akkor a Nap nem sütött olyan erőteljesen, mint ma. Miliárd évenként kereken tíz százalékkal erősödik a sugárzása, de mint tudjuk, egy bolygó felületén a hőmérséklet nemcsak a napfénytől függ, hanem attól is, hogy a bolygó légköre mennyit tart vissza a felületről visszavert sugarakból. Ez az üvegházjelenség, ami széndioxid légkörben különösen jól működik. A Vénusz felületén ma 450 fok körüli hőség uralkodik, mert szinte teljesen széndioxidból van a légköre és mert közelebb is van a Naphoz. Akkor – négymiliárd éve – talán egészen más volt a helyzet a Marson is, és a Vénuszon is, és talán mindkettőn hasonlóan alkalmasak voltak a körülmények az élet keletkezéséhez, mint a Földön.

A Marson akkor tengerek voltak, talán a Vénuszon is. És miután mindhárom bolygó a Nap „élhető” sávjában kering (és keringett már akkor is), ha valamelyiken az életnek sikerült volna kialakulnia, az – úgy tűnik – szép jövő elé nézhetett. A Földön kialakult. Talán a Marson is és a Vénuszon is, de úgy látszik, a Marson olyan rohamosan romlottak a viszonyok, hogy ott nem voltak meg a továbbfejlődésének a lehetőségei, mint itt a Földön.

Hogy a Vénuszon mi történt, azt nem tudjuk. Furcsán viselkedő bolygó. A Naphoz viszonyítva nagyon lassan forog. Egy vénusznap 116 és háromnegyed földi napig tart, azaz közel egyharmad földi évig! Tehát a Naptól megvilágított felülete nagyon hosszú ideig néz a Nap felé. Józan meggondolások alapján ez egyáltalán nem kedvező az élet keletkezésének és továbbfejlődésének, de mert gyakorlatilag gőzünk sincs az élet keletkezéséről, honnan tudhatnánk, hogy mi az, ami kedvez neki és mi az, ami nem? Hátha a Vénusz – a mi szemszögünkből nézve – lehetetlen körülményei éppenhogy sokkal kedvezőbbek voltak, mint a földi viszonyok. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Vénusz forgástengelye majdnem merőleges a pályasíkjára (kereken 2,5° az eltérés). Ez egyrészt azt jelenti, hogy nincsenek (és persze nem is voltak) rajta évszakok. Másrészt pedig azt is, hogy amikor még nem volt rajta a vastag és sűrű széndioxid légkör miatti egységes pokol, az egyenlítőjétől a sarkok felé haladva, a legkülönbözőbb hőmérsékleti sávokat választhatta ki magának a keletkezni szándékozó élet.

Tény, hogy a Földön egyszerre két életforma is kialakult, aztán nem történt más kétmiliárd éven át (!), minthogy ez a két lényecske falta egymást, és egyik sem fejlődött tovább. Aztán egyszer csak valahogy egyesültek, és utat nyitottak a továbbfejlődés számára. Szakértők szerint e két lényecske szövetsége és egyesülése, ami egymás kiegészítését jelentette, talán ugyanakkora csoda, mint magának az életnek a keletkezése. Igen ám, de utána, csaknem másfélmiliárd évig, megint csak alig történt valami izgalmas a továbbfejlődés terén. Amikor aztán tényleg, komolyan elindult, az már 5-600 milió évvel ezelőtt történt.

Tegyük fel, hogy a három bolygón, kereken négymiliárd éve, egyszerre keletkezett az élet, vagy ha máshonnan került ide, ez a „fertőzés” egyszerre érkezett mind a három bolygóra. Továbbá tegyük fel, hogy a Vénuszon is ugyanaz a két lényecske keletkezett (vagy került oda), mint a Földön, de ott a lényecskék egyesülése nagyon hamar (vagy akár azonnal) következett be, ami azt jelenthetné, hogy mindaz, ami ezután lezajlott a Földön, a Vénuszon is pontosan úgy zajlott le, csak éppen kétmiliárd évvel korábban. Miért ne történhetett volna ez így? Ez azt jelentené, hogy a vénuszi értelmes és technikát használó lények kétmiliárd évvel hamarabb érhették el a mi mai, technikai fejlettségi fokunkat. Meglátogathatták a Földet és a Marsot is, és ezt talán meg is tették. Hogy aztán mi lett velük? Talán valamilyen rettenetes csapás érhette őket, például egy kisbolygó becsapódása, amely jóval nagyobb volt annál, mint amekkora 66 milió évvel ezelőtt majdnem beszüntette a földi életet. Az is lehet, hogy ezt már régen jönni látták, de arra még nem volt elég fejlett a technikájuk, hogy magnak való népességcsoportot menekítsenek át a Földre, vagy a Marsra. Ne felejtsük: akkor se a Földön, se a Marson nem létezett oxigén a légkörben. De az is lehet hogy egy közeli gammasugár-kitörés pusztította el őket, szinte egyik percről a másikra. És – ha már feltételeztük, hogy ott minden úgy történt, ahogy itt a Földön – esetleg pontosan olyan lények voltak, mint mi, akik képesek egy öngyilkos háborúra is...

Ha valami nagyon valószínűtlen, mint például e két lényecske egyesülése, a valószínűség-számítással meg lehet tudni, hogy hányszor kellene közeledniük egymáshoz a sikeres egybekelés bekövetkeztéhez. Persze csak akkor, ha pontosan ismerjük a két mikróbát, és azt is, hogy milyen bonyolult ez az egyesülés. Mondjuk kiderülne, hogy az milyen elképesztően nagy szám. Ezután fölbecsülhetnénk a Földön létezett darabszámukat, és az is kiderülne, hogy évmiliárdonként egyszer tényleg előfordulhatna egy ilyen egyesülés. Ez még nem jelentene sokat, mert ha kiszámítanánk, hogy (mondjuk) 36 dobásonként egyszer kellene két kockával két hatost dobnom, lehet, hogy száz dobás után még egyszer sem fordult elő a két hatos. A valószínűség-számítás csak nagy számoknál „jön be”, azaz akkor igazolódik a kiszámított érték. Tehát, ha tényleg 36 dobásonként egyszer kellene a két hatosnak előfordulnia, akkor annak nagy lenne a valószínűsége, hogy 36 000 dobásból kereken 1000 lenne a kettős hatos. Amit ezzel mondani akarok: a valószínűség-számítás az nem válaszolja meg, hogy aminek történnie kell, mikor fog történni. Lehet, hogy első dobásra dobok két hatost, lehet, hogy még századikra sem. És lehet, hogy viszont a következő száz dobás között ötször jön be a két hatos... Nálunk kétmiliárd év után egyesült a két mikróba, a Vénuszon esetleg szinte azonnal. Na persze, ezek csak feltevegetések, senki nem garantálja, hogy ez így is történt, de azt sem lehet garantálni, hogy ez nem történt meg.

A marskutató társaság elküldött három robotot az exkavátorért. Azért nem csak egyet, mert számítottak rá, hogy azt ott előbb, nem kevés munkával, üzemképes állapotba kell hozni. Az út oda is, vissza is napokig tartott. Egyrészt azért, mert a Marson nincsenek autópályák, másrészt, mert bár a marsjárművek akár egy méter magas sziklalépcsőre is föl tudnak mászni, de gyors mozgásra ritkán van szükségük, és ezért arra nem is képesek. A térképet nézve az is kiderült, hogy az exkavátor csak nagy kerülőúton juthatott a talált „emlékműhöz”, mert mászó, vagy árokátugró képességei aligha voltak. A kutatók a hosszú időt további keresgélésre használták az „írottkő” körül. Rengeteg port és homokot távolítottak el a környékről, de se szerszámokat, se szándékos munka nyomát nem találták.

Végül megérkezett a várva várt (és izgalommal várt) exkavátor. A kőlap elvonszolására nem volt alkalmas eszköz, de a kutatók néhány ügyes rögtönzéssel megoldották a problémát. Sikerült odébbcsúsztatni a nagy kőtáblát. Az első bepillantás csalódást okozott. A kövek, amelyre a kőfedél volt helyezve, természetesen nem zártak tökéletesen, és a szél – ki tudja hány ezer év óta – majdnem teljesen telefújta a kőlap alatti üreget finom homokkal és porral. Kezdődhetett a homok kiemelése. Azonban, viszonylag rövid munka után kiderült, hogy a kőlap alatti helyiség csak bejárata egy földalatti (marsalatti?), természetes üregnek, ahova befolyt ugyan a homok egy kicsit, de azt nem tömte el. Ezért aztán csak annyit távolítottak el a homokból, hogy esetlen űrruháikkal be tudjanak mászni az üregbe. Ott aztán rábukkantak arra, amit találni reméltek, de komolyan számítani nem mertek rá: mechanikus és – feltehetően elektromos árammal működő – készülékekre!

Micsoda fölfedezés! Tutankámon szinte megpiszkálatlan és arannyal tömött sírjának megtalálása, tudományos szemszögből nézve, emellett úgy törpül el, mint egy kolibri a vándoralbatrosz mellett! Pedig csak kevés készülék hevert ott, és azok rettenetes állapotban voltak. A vas alkatrészeket rozsda marta, és nem ragyogtak (mint ahogy a szegény, magyar nemes kardja se ragyogott). A réz alkatrészeket durva patina vonta be, az alumíniumot mintha termeszek rágták volna szét belülről. Némelyik, valószínűleg műanyag alkatrész helyén csak egy kis marék por hevert, mintha a darabot krematóriumon küldték volna át, igaz, egy-két, műanyagnak tűnő darab ép volt és majdhogynem csillogott, ám lehet, hogy azok üvegből voltak. Milyen készülékek lehettek? Videók? Magnók? DVD-lejátszók? Mégha sikerült is volna olyasmit találni, ami magnószalagra vagy CD-lemezre hasonlított, a lejátszásukra ezekkel a készülékekkel gondolni sem lehetett! Mindegy! A fölfedezés, hogy már jártak értelmes lények a Marson az emberek előtt – bárhonnan is jöttek – minden pénzt megért. (A marskutatók persze ennek ellenére sem kaptak egy fillérrel se többet, mint amennyit különben is kaptak volna, de gyönyörű kitüntetésekkel látták el őket, falra akaszthatóan, szép papírból, szép keretekkel...).

A kutatócsoport főnöke azt ajánlotta, hogy ne nyúljanak az amúgyis szétesni készülő műszerekhez. Jobb lesz, ha a Földről külön ezeknek a megvizsgálására kiképzett szakembereket küldenek a következő marsexpedícióval (azok talán még ujjlenyomatokat is találnak...). Azt is javasolta, hogy csúsztassák vissza a fedőkövet, hogy legalább addig ne viharozza tele a Mars az üreget. Alvarez Dzsó azonban javasolta, hogy előbb távolítsák el a beáramlott homokot, és csak akkor tolják vissza a kőlapot, de lehurrogták. Ő azonban nem hagyta magát lehurrogni. Mint a titokzatos gránittábla fölfedezője, úgy érezte, joga van a főnökkel szemben ágálni. Azzal érvelt, hogy ezt a munkát a robotok is elvégezhetik, továbbá, hogy a homok alatt még talán találhatnak valami érdekeset, miért hagynák azokat az esetleges babérokat a következő expedíció martalékává válni? Ezzel a többiek is egyetértettek, és a főnök végül áldását adta a homok-eltávolításra. Milyen szerencse! A robotok, a már majdnem teljesen kitakarított üreg falánál, találtak agy kőkockát, amelynek befűrészelt hasítékába egy arasznyi átmérőjű, kerek aranylemez volt beillesztve. Mint egy kis oltár állt az ott – meglehetősen árván – a fal mellett.

Az amerikaiak Pioneer 10-es elnevezésű űrszondáját 1972 március 3.-án indították. A rádiókapcsolat 2003 január végén szakadt meg vele. Érdekessége, hogy egy arannyal bevont alumínium lemezen különböző adatokat „közöltek” a szonda „becsületes megtalálójával”. Bizonyos mértékig bemutatkoztunk vele azoknak, akik valamikor esetleg elfogják a szondát. Persze az ilyen „elfogásnak” a lehetősége, vagy valószínűsége rettentően kicsi. Először is, nem ácsorognak fél fényévekként értelmes lények, idegenek szondáit lesve. Másodszor pedig a szonda (esetleg) másodpercenként 17 kilométeres sebességgel húzna el az orruk előtt (ami tizenhétszeres puskagolyó-sebesség). Nem valószínű, hogy utána tudnának uszulni. Ezért aztán a szonda nagy valószínűséggel örökké az űrben fog bolyongani, hacsak nem zuhan le valamelyik égitestre és izzik el, vagy zúzódik pozdorjává. De mégis szép tőlünk, hogy legalább megpróbáltunk bemutatkozni...

Sajnos nem tudtam a fémtáblácska rajzát élesebben idemásolni. Ami azonban így is jól látszik rajta, a technikát használó földi lény (meztelen) nőnemű és hímnemű példánya, mögöttük a szonda parabóla antennájának oldalnézete az emberpár méretéhez viszonyítva. És ami a legfontosabb: alul, baloldalon a kör a Napot jelképezi. Tőle jobbra a bolygók sora: Merkúr, Vénusz, Föld, a harmadik, amelyről egy görbe vonal, nyíllal a végén mutatja, hogy onnan indult a szonda, amely a „becsületes megtaláló” tulajdonába került. Ezután a többi bolygó látható, végül még Plútóka is ott van, akit szegényt azóta megfosztották bolygó rangjától és lefokozták törpebolygóvá... A többi adatot itt nem sorolom föl, mert nem tartoznak a történethez és bárhol megtalálhatók.

Égi palackposta

Űrszonda száguld az űrben,

bár pályáján rab,

ott rohan, ahonnan nézve

csak csillag a Nap.

Évmiliókig repülhet

míg „partra” kerül,

vagy amíg egy értelmes lény,

láttán megörül.

Másnak – ami írás rajta,

olvashatatlan.

De – hogy a tudásvágy szülte,

vitathatatlan.

Földi életünket egyszer

a Nap temeti,

ám szondánk, hogy léteztünk – majd

tovább hirdeti.

Zollikerberg, 2019 IX. 17.

A Marson talált aranylemezen kevesebb volt, mint a Pioneer 10 képes levelezőlapján: Középen egy kör, amely félreérthetetlenül a Napot jelentette. Körülötte a bolygók pályái, persze köröknek rajzolva és kisebb-nagyobb pontokkal jelölve maguk a bolygók (Plútó hiányzott), és egy görbe a második bolygótól a negyedikig, nyíllal a végén, jelölve a célpontot, akárcsak a Pioneer 10-es fémlemezkéjén, amelyen a nyíl a szonda apró rajzára mutat!

Hát igen, ha a föntebb feszegetett feltevések helyénvalóak voltak, akkor a vénusziak kétmiliárd évvel ezelőtt már eljuthattak a Marsra, vagy talán kicsit később. Hogy mikor, az lényegtelen, mert ha mindez „csak” egymiliárd évvel ezelőtt zajlott le, már az is nagyon, nagyon, nagyon régen volt. A vénusziak akkor valószínűleg a Földre is eljutottak, és valahol fölállítottak egy kocka alakú követ, amelynek befűrészelt hasítékába aranylemezt tettek, és amelyen a nyíl a harmadik bolygóra mutatott. De ne keressük ezt az aranylemezt. Azóta azt valamelyik úszkáló földrészünk már régen a föld alá vitte, az örök láva birodalmába...

Zollikerberg, 2022 X. 16.

* A helyesírás a Szerző sajátos felfogását tükrözi. Ld. az alábbi cikket!

Kapcsolódó írásaink: