Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (12.)

Vannak olyan történetek, amelyekben nem történik semmi. Az ilyen történetek általában unalmasak és az ember néhány oldal elolvasása után azt kérdezi magától, hogy miért is olvassa? És mert rendszerint nem olvassa tovább, rá se jön, illetve föl se merül benne a kérdés, hogy írója tulajdonképpen miért is írta le, ha amúgy sincs benne semmi érdekes.

Ez a történet is ilyen lesz, mármint ami a történést illeti: nem fog történni benne semmi. De azt, hogy emiatt unalmas is lesz, nem ígérhetem meg. Az eddigi kókuszos történetek – egymással összefüggéstelenül – hol a kókuszhéj faragásáról szóltak, hol valami egészen másról (és a kókuszhéj csak nagyon kis szerepet játszott bennük), hol a kelták elképesztő művészetéről, hol a török-perzsa-arab művészet kápráztató ornamentikájáról, vagy akár arról, hogy a magyar népművészet sem megvetendő dolog. Nos, ez az írás pedig inkább a drágaköves történet címet viselhetné, mert itt a kövek fognak beszélni. Rém kíváncsi vagyok arra, hogy mit mondanak majd?

Na persze sokféle drágakő van. Csodálatos, hogy a természet abból a néhány, rendelkezésére álló elemből – ami testvérek között sem több 92-nél – hányféle és milyen elképesztő szépségű ásványt tudott előállítani. Itt van mindjárt a gyémánt, amely olyan pimasz, hogy minden kőnél keményebb, pedig alig lehet valódi kőnek nevezni, hiszen csupán csak szénből áll... Aztán ott van a zafír, a rubint, a smaragd, a topáz és még sokáig sorolhatnám, ha csak egy kicsit is értenék a drágakövekhez. Ám ezek a kövek általában átlátszó változatban léteznek, és sokoldalú, ravasz geometriai formákra csiszolva, arany, ezüst, platina ékszerekbe mesterien beillesztve fejtik ki káprázatos hatásukat. Viszont kókuszhéjba – szerintem – nem illenek bele. Nem azért, mert lenéznék saját, fennkölt előkelőségükkel szemben a kókuszhéj póri származását, hanem mert a jellegeik túlzottan különböznek a kókuszhéjétól. Már a szögletességükkel is kirínának a kókuszhéj meleg gömbölydedségéből – mégha azt mégoly éles és keményvonalúra is faragnám. És az átlátszóságuk sem megy a kókusz mindent fedő barnaságához. Már a borostyánnal is baj van, noha az nem is sorolható ezek közé az orrukat magasan tartó drágakövek közé. Ugyanis az átlátszósága miatt nem kombinálható másképp a kókuszhéjjal, minthogy csak a kókuszhéj mellett és nem fölött jelenhet meg. A kókuszra „rátett” borostyán eltűnik, mintha ott se lenne. Egyszerűen észrevehetetlenné válik.

Szerencsére vannak fél-drágakövek, legalábbis ez volt a nevük még nem régen (de ezeket már akkor sem lehetett féldrága-köveknek nevezni, mert némelyikük egyáltalán nem volt olcsó). Ma a büszkébb ékkövek cím alatt szerepelnek. Ilyenek a türkíz, jáspis, aventurín, karneol, malahit (nem vagyok hajlandó ch-val írni!), larimár, lápiszlazuli és még jónéhány. Ide sorolhatnám a borostyánt is, noha nem kő, hanem „megkövesedett” gyanta (tehát növényi eredetű), és a korallt is, ami bár kő, de „állati” eredetű. Ezeket ritkán csiszolják síkfelületű, geometriailag bonyolult idomokká. Rendszerint „kabosonokat” (cabochon) készítenek belőlük, amelyeket magyarul csöppidomoknak nevezem, hiszen olyanok – főleg, ha teljesen köralakúak – mint az el nem terült vízcsöppek.

Ezeket aztán – agyba, főbe – lehet a kókusszal kombinálni, nem bánják meg, sőt: becsületére válnak a kókuszhéjnak, mint ahogy a kókuszhéj az ő becsületükre válik.

Kezdjük mindjárt a türkízzel. Csodálatos az égszínkékje, és bár szeretem, ha az ékkő nem unalmasan egyszínű, amit üveggel könnyen lehetne hamisítani, de néha az ilyen egyszínűség, ha túl kicsik a csöppidomok, elkerülhetetlen. A türkíztől ezt a néha előforduló struktúrátlanságát nem veszem zokon. Sokért kárpótol a belőle áradó, „lelkes” kék. Egyébként, ne becsüljük le az üveget se! Tutankámon jónéhány „ékköve” üvegből volt. Amikor fölfedezték, meg voltak botránkozva eme szemtelen hamisítás láttán. Aztán rájöttek, hogy másról van szó. Az egyiptomiak találták föl az üveget, és az számukra csodás „mű”anyag volt. Ők jobban megbecsülték a műanyagukat, mint mi, akik a förtelmes „plasztik” szóval illetjük, meg sem gondolva, hogy nélkülük mennyire válna lehetetlenné a mai élet.

A türkíz (azért se írom rövid i-vel!) réz, alumínium és foszfor tartalmú anyag, és valószínűleg van benne még jónéhány más is.

Ebben a második példában már nem olyan egyhangú a kő, mint az elsőben. A faragványt szándékosan hagytam durván, csiszolatlanul, fényesítetlenül, hogy a kő simasága és fénye jobban érvényesüljön, kiemelődjön.

Folytassuk a piros jáspissal, amely ez esetben inkább vörös (a mellékelt, rögtönzött fénykép túl pirosnak mutatja a követ). A jáspis rengeteg színváltozatban létezik és „rokona” a kalcedonnak. Mindkettő kvarc változat, ami nem más, mint szilíciumdioxid (SiO2). További rokonai a kova (tűzkő), az agát (achát) és az onix. A faragvány nyakék, akárcsak az előző kettő, és az átmérője 75 miliméter körül lehet (most lusta vagyok kikeresni és megmérni). Ezek a nyakékek a legtöbb esetben „laposfenekű” kókuszok fenékdarabjából készülnek, mert a kókusz máshol túl domború lenne az ilyen munkákhoz.

Nemcsak a jáspis jelenik meg a legkülönbözőbb színváltozatokban, hanem néha más ékkövek is fölbukkanhatnak olyan színben, amire nem számítottunk. Például a gránát, amit általában pirosnak, vörösnek, vagy sötét mézszínűnek ismerünk, egyszercsak zöld színben toppan elénk. Azonban van egy kő, amely nem csinál ilyen bukfenceket: a larimár. Kizárólagosan a Dominikai Köztársaság területén, Hiszpanyóla sziget keleti részén találják, sehol máshol a világon. És mindig kék! Nem kél versenyre a türkízzel, mert – noha szintén világoskék – nem is hasonlít a türkízféle égszínkékre. Íme:

A faragvány itt is matt maradt. És itt nem lehet panaszkodni a kő unalmas struktúrátlansága miatt. A larimárról nem sokat tudok. Szerintem nem történhetett túl régen a fölfedezése, mert van egy nem is olyan régi kiadású könyvem a drágakövekről és ékkövekről, abban egy betűt sem találok róla. Pedig már arra se emlékszem, hogy mikor ismertem meg, csak arra, hogy azonnal beleszerettem. Ami nem jelenti azt, hogy nem vagyok egyidejűleg szerelmes a borostyánba, a maw-sit-sit-be (mó-szit-szit), vagy a karneolba. Csak féltékeny feleségek hiszik, hogy az ember nem szerethet bele egyszerre két-három nőbe... Nevetséges! Attól még, hogy imádom a bolonyai spagettit, nem csalom meg a túróstésztát, amit persze szintén imádok!

És mert olyan szép a larimár, álljon itt egy másik példa is rá:

Ha már megemlítettem a maw-sit-sit-et (amelyről éppúgy nem esik szó a könyvemben, mint a larimárról), bemutatok egy darabot vele, hogy érthetővé váljon, miért lehet az ember ebbe a kőbe is szerelmes:

Nevét az északburmai helységről kapta, amelynek közelében fedezte föl egy svájci ékkővadász 1963-ban (Burmát persze most másképp hívják, nem is tudom, hogy a neve ma Milyenmár..?). Rokona a jádeitnak, ám az nekem kevésbé tetszik, mert világosabb, miután nincsenek benne fekete foltok. De a benne lévő sok krómtól sötétebb is a zöldje a jádeit zöldjénél. Nevezik jáde-albitnak és kozmoklór jádenak, sőt néha kloromelanitnak is.

Csodálatos élmény lehet az ilyen és az újabb kövekre való vadászat, azaz a vadászat önmaga még nem, de ha a vadász talál is valamit! Hát még ha az a valami eddig ismeretlen ásvány, vagy legalább valami ismert ékkőnek egy ismeretlen színváltozata! Ausztráliában, a föld alatt úgy élnek az opálvadászok, mint az ürgék. Az egyszerűség kedvéért mindjárt ott is laknak, és ott fúrják, ássák tovább „lakásaik” falait. És néha szép darab opálokat találnak. Az opál valami folyadékból is tud keletkezni, és keletkezése előtt üregekbe folyik bele a föld alatt. Filmen láttam egy óriási opáldarabot, amit múzeumban őriznek, és ami nem más, mint egy Brontoszaurusz szerű gyíksárkány bordája, amely valahogy föloszlott és a helyét az a folyadék töltötte ki, amiből aztán opál lett. A darab férfi karnál kicsit nagyobb.

Ám nézzük a következő ékkövet, a karneolt:

A karneol is kalcedon változat, azaz a kvarc egyik fajtája. Színéből árad a varázslat, mint ahogy az ugyanilyen színű üvegdarabból is áradna. Érdekes lenne egyszer megvizsgálni, hogy a drágakövekből áradó varázslat milyen mértékben függvénye a színeknek és milyen mértékben annak a tudatnak, hogy drágakőre bámulunk? Megfordítva: mennyivel kevésbé tartanánk a darab színhatását varázslatosnak, ha tudnánk, hogy amit nézünk, üveg, és mennyivel tűnne tovább a varázslatosság érzete a drágakőtől különben megkülönbözhetetlenül hasonló műanyag darab esetén? Ilyen színű, mint a fönti kő, az opál is lehet. Az opál nevét a szanszkritből származtatják az ógörögön át, ám ezt egy Allan W. Eckert nevű úr megtorpedózta. Szerinte az opál szó a magyarból származik, merthogy a régi magyarok opálbányának nevezték azt, ahol találták ezt a követ. Továbbá, a szanszkritt már csak azért sem lehet a szó eredete – állítja – mert ott a szó (upala) minden drágakőre vonatkozott. Hát lehet, hogy igaza van, és jó, hogy nem csak magyarok állítják valamely szavaknak a magyar származását.

Opálos példát sajnos nem tudok mutatni. Magam sem tudom, hogy miért, de opált eddig nem vettem. Pedig az opálnak a sokszínű változatai nagyon is jól mennének a sötétbarna kókuszhoz. Talán túl drágának tartottam, vagy nem találtam megfelelő méretű darabot. De az is lehet, féltem, hogy valami hamisítványt sóznak rám (a kövekhez valójában egyáltalán nem értő pasasra). Az opált nagyon jól tudják hamisítani. Közönséges ránézésre a szakértők sem képesek megkülönböztetni a valódit a másolattól. Akkor viszont nekem nem lett volna félnivalóm – most jövök rá –, hiszen ezeket a darabokat nem szándékozom eladni. Tehát nem történhetett volna meg velem, hogy drágán eladok egy „opálos” nyakéket, amelyben hamisítvány rejlik. Ha meg ránézésre amúgy sem látszik a különbség, akkor meg...?

Ugorjunk egyet, és nézzük meg, hogy mennyire társítható a csokoládé barna kókuszhéj a malahittal? Szerintem nem nagyon, hacsak nem találunk viszonylagosan világos színű malahitot. Ugyanez a probléma merül föl a lápiszlazuli esetén, mert az a sötétkék már egyáltalán nem megy a barnához. És lápiszlazuliban nem ismerek világos színű változatokat.

Íme egy malahittal történt társítási kísérlet:

Szerencsémre néhány éve fölbukkantak az üzletekben a félérett „ivókókuszok”, azaz csak a levük megivására szánt kókuszok. Sajnos azóta el is tűntek, mert nagyon pocsék volt a kókuszvizük íze, és amellett még csak olcsók sem voltak. Kamaszkókusznak neveztem ezeket a világosszínű héjjal megjelenő diókat. Az ilyenszínű héjban jól érzi magát a lápiszlazuli:

E kő furcsa nevének semmi köze nincs ahhoz a kérdéshez, amely akkor merül föl, ha már régen nem mostunk lábat: lábpiszok lazul-e? A latinból származik a lápisz = kő. A lazuli, pedig a lazulum (állítólag a régi latinban = kék) egyik esete. Tehát a név eredeti jelentése alig más, mint kék kő. Különböző lelőhelyein különböző az ásványi alkotóelemeinek az összetétele. Előfordul benne a lazurit, pirit, kalcit, diopszid és a szodalit.

Az itt látható példadarab messziről (nagyon messziről...) akár elefántcsontnak is tűnhet. Nem fenékrészből készült, hanem egy nyomorék kókusz belapult oldalából, amely felület már elég közel volt a dió szemeihez, és ott durvább a héj. Ezért látszanak rajta apróbb „hibák”. Ezeket a kamaszkókusz héjakat különböző színárnyalatokra sötétítettem sütőben, vagy forró olajban, és a legtöbbször barna kókuszhéjjal kombináltam. Néhány maradék darabom nagy kinccsé vált azáltal, hogy többé nálunk nem kapható. Behoztak helyette egy másikfajta „ivókókuszt”, amely nem drágább és istenien kókuszízű a leve, viszont barna a héja.

Nézzük a korall és a kókuszhéj összeférhetőségét:

Szerintem jól megvannak egymással, mint ahogy ezt a következő példa is mutatja:

Itt a három darabot nem varázslat tartja össze (ott még nem tartok!), hanem nagyon vékony huzalok, ami nem látszik a fényképen. A korallról nem tudok sokat mondani. Hihetetlenül szép, óriási faragványokat láttam rózsaszínű korallból. Nem is tudom, hogy nincs-e betiltva a kihalászása, mert ha azt iparszerűen űzik, hamar kiirtják az egyes korallokat. Persze azért nem ártana valamilyen egyensúly-helyzetre törekedni, mert ha ezekhez a gyönyörűségekhez kis mennyiségben sem lehet hozzájutni, akkor kinek van haszna belőle a tenger fenekén? Csak sajnos az ilyesmi ellenőrizhetetlen, és ha nagy a kereslet iránta – mint az elefántcsont esetében –, úgy kiirtják, mint a pinty! Sajnos végesek Földünk csodálatos értékei.

Néha megveszek egy követ és elfelejtem megkérdezni, hogy micsoda? Vagy ami még bosszantóbb: megkérdezem, sőt fölírom a nevét, aztán nem találom meg a papírt, amire fölírtam. Íme ez a kék kő, amely nem türkíz és a larimártól is messze van, de fogalmam sincs róla, hogy mi lehet. Talán kék kvarc? Íme:

Ezzel szemben a következő darabban a kő állítólag kék dioptáz és a beceneve Violán. Egy orosztól vettem, aki szerint Szibériából származik. Mármint a kő. Sajnos a fénykép nem mutatja elég jól az eredeti színt. Eddig hozzá hasonlót se láttam sehol. A dioptáz általában a smaragdhoz hasonlóan zöld. A fekete berakások szaruból vannak:

A darab „levelei” azért ilyen unalmasan laposak, mert a héj ritkaszép „erezete” megtetszett, és féltem, hogy ha domborítottra faragom a leveleket éles gerinccel, eltűnik az erezet. A kókuszhéjnak nincs valódi erezete, mint a faanyagoknak, és némelyik héj egyhangúan csokoládé barna, amiből aztán lelkiismeret furdalás nélkül lehet faragni bármit. Nem kell félni, hogy eltüntetünk valami ritka szépséget visszahozhatatlanul. Sokszor a héjdarab mondja meg, hogy mi szeretne lenni. Itt szép, domborított levelek voltak tervben...

Ám néha csinálnak olyan kőből is csöppidomokat, amit senki nem sorolna a fél-drágakövek, azaz az ékkövek közé: márványból. Íme:

Nem is tudom, milyen színűnek mondjam. Talán mályva színűnek? Sokféle árnyalatban vannak mályvák, talán ilyen is van. Üdítőnek találom a káprázatos színű ékkövek után a szerény szépségét.

Szóltam már a borostyánról, azaz arról, hogy a legismertebb, gyanta- vagy mézszínű borostyánokat nehéz a kókuszhéjjal kombinálni, mert azoknak a csöppidomoknak (vagy bármilyen más alakú daraboknak) a levegőben kell „lebegniük” a héj mellett. Szerencsére vannak fedettszínű, átlátszatlan borostyánok is. Noha nem kő, álljon itt egy példa az ilyenre is. A fekete berakások szaruból vannak:

Finom és szerény-zöld színe van a zöld kvarcoknak, amelyeket rendszerint aventurín néven árulják. Természetesen ez a kő is – mint a legtöbb ékkő fajta – sokféle árnyalatban jelenik meg. Két példát is tartok bemutatásra érdemesnek:

És a másik, ezúttal nem fenékdarabból készült nyakékként:

Érdekes, hogy a kvarcnak milyen nagy szerepe van az ékkövek birodalmában. Ha jól megvakarjuk, egy egész sor ékkőről derül ki, hogy tulajdonképpen kvarc. Kezdjük ott, hogy a tisztességes magyar neve kovakő. A fölsorolást mindjárt a színtelenül átlátszó hegyikristállyal kezdem. Aztán itt van a citrín, az ametiszt, a tigrisszem, a krizopráz. Folytathatom az eddig már előfordult aventurín-nal, karneol-lal, kalcedon-nal, opál-lal és a jáspis-sal. Mind-mind kvarc, azaz kovakő, és egy szakértő valószínűleg még további húsz, kvarcalapú követ tudna hozzáfűzni. Szinte egyszerűbb lenne a nem kvarcalapú köveket fölsorolni. És ha csak egyet ragadok ki, a jáspist, annak egészen különböző megjelenési formái legalább egy tucat ékkövet adnának ki. Hármat én is használtam közülük a pirosjáspist, a sárgajáspist, és egy szép sötét-tejeskávé színű, úgynevezett kalahári jáspist.

Szó volt a jádeitról, mint a maw-sit-sit rokonáról. Íme egy példa ehhez a kőhöz is:

Végül bemutatok még egy darabot piros kővel, amelyről sajnos nem tudom, micsoda. Félek, hogy nem is valódi kő, csak valami műkő, de nem baj, mert szerintem nem mutat rosszul. Ha ráfognám, hogy jáspis, valószínűleg mindenki elhinné:

Ámde mit csinálnának ezek a kövek önmagukban, ha nem lenne körülöttük az „élő” kókuszhéj, amely élteti a néha forrón sugárzó, de valójában mégiscsak hideg köveket. Mint ahogy nincs két egyforma kő (azaz, csak nagyon ritkán, például a legelsőként bemutatott darab türkíz csöppidomai), úgy hiába keresnénk két egyforma kókuszt is. Nagy bajban vagyok, ha megígérem valakinek, hogy megcsinálom neki valamelyik nyakék másolatát. Szinte lehetetlen föladat. Sok esetben nem csak szinte...

Miután a pirosköves nyakéket ebben a történetben az utolsónak szántam és úgy vezettem be, hogy végül, most azért „mégvégebbül”, vagy befejezésül idemásolom egy további nyakék fényképét bizonyítékul arra, hogy milyen lehetetlen egyes esetekben a másolat. Még egy ilyen lapos fenékdarabot nem találtam 13 év óta. A juharlevél szára szaruból van, és a levélen a szét-nem-folyt vízcsöpp – azaz, a csöppidom – pedig hegyikristályból:

Zollikerberg, 2019 XI. 24.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (12.)

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK