Gyimóthy Gábor: A látogatás

A magyar nyelv egyik – értékében eléggé szinte meg sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ez ellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt főleg a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát, kommunikációt és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk, ami nem lenne nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik. Emiatt e szavak kettős mássalhangzóinak egyike nem csak fölösleges, hanem káros is, hiszen helytelen kiejtésre ösztökél. Ez ellen sürgősen tenni kell valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges – sőt: káros – második mássalhangzókat.

A látogatás

Közeledésünk a célbolygóhoz végtelen lassúnak tűnt. Ez nem csoda, hiszen már régen a fékezés folyamata zajlott. Attól kezdve, hogy a bolygó légkörében rengeteg oxigént találtunk, olyan érdekes lett számunkra, hogy a pontos tanulmányozás céljából körpályára akartunk állni körülötte. Ahhoz viszont jóval kisebb sebességre volt szükségünk. De szép lassan – ami persze még mindig őrült sebesség volt – közeledtünk felé. Mi lehet a felületén? Találgattuk. Növények biztosan, és valószínűleg sok víz is, de vajon vannak-e rajta magasabbrendű élőlények, netán civilizáció? Ha lenne is ilyen, túl magas fejlettségi fokot nem várhattunk el, miután a bolygó felől semmi olyan elektromágneses sugárzás nem ért el hozzánk, aminek ne lettek volna természetes okai.

Türelmetlenségünket alig tudtuk kordában tartani, noha tudtuk, mi vár ránk: nagyon nyújtott elipszis pályák a bolygó körül, külső légkörének érintésével, mert az aktív fékezés rengeteg üzemanyagba kerülne. Így a légkör surlódása körről körre fékez egy kicsit. Sőt, úgy tűnt, hogy egy nagy gázbolygó is útba esik, amely körül megkezdhetjük a fékezésnek ezt az olcsó, de unalmas módját. Ám a csillagrendszertől még aránylag messze voltunk, ezért kényszerültünk egy kis aktív fékezésre. A kutatók nagy része már talpon volt, és természetesen a legénységnek az a része is, amelyik a jármű irányítását végezte. Utazó álmunkat egy időre megszakítottuk tehát, de ha elvégeztük itteni munkánkat, alhatunk megint a következő célbolygóig. Ennek senki sem örült, noha az alvás nem „fájt”, de valahogy mindenkiben bujkált egy kis félelem, hogy az alvási és ébresztési folyamat alatt a – különben kitűnően működő robotok – valami marhaságot csinálnak, és mi soha nem ébredünk föl többé...

Számunkra már most is akadt elég kutató munka. Igaz, hogy egy teljesen átlagos csillagrendszer felé közeledtünk, de tapasztalataink azt mutatták, hogy nincs két egyforma csillag, egyforma bolygó, egyforma hold, de még csak egyforma üstökös sem a világon. Minden egyes égitest, ha jobban megvizsgáljuk, előhozakodik valami érdekes, új és különös tulajdonsággal, amit eddig máshol nem láttunk, és amit érdemes tanulmányozni.

Ám egyszer csak, végre-valahára megérkeztünk.

Itt azonban megragadom az alkalmat, hogy egy kicsit beszéljek magunkról. Magasan fejlett technikájú civilizáció kutatói vagyunk. Büszkék vagyunk technikánkra, amely azóta, hogy elindultunk otthonról, ki tudja, milyen magas fokra hágott még, hiszen már nagyon régen úton vagyunk, és indulásunkkor nem tűnt úgy, hogy a tudományunk és a technikánk fejlődése megfeneklett volna. Mi, kutatók életcélnak tűztük ki a munkánkat, hasonlóan valamilyen vallás szerzeteseihez, akik életüket vallásuknak szentelik. Kutatási eredményeinket folyamatosan sugározzuk anyabolygónk felé, és közben nem szívesen gondolunk arra, hogy otthon – ami nekünk már soha nem lesz az otthonunk – van-e még valaki, aki fogja az adást?

Életünk nem végtelen, noha a hosszú alvási szakaszok alatt (nincs lépten-nyomon átkutatni való célbolygó!) nem öregszünk olyan gyorsan, mint amikor ébren vagyunk, de hát, ami véges, az valamikor véget ér. Robotjaink miutánunk még folytatják az utat és a kutatást, de az ő életkoruk se végtelen, hiszen a kozmikus sugárzás nemcsak az élőlényeket, de az elektrónikát is rombolja. Ugyanez vonatkozik űrhajónk berendezéseire is. Az egyetlen dolog, ami végtelen lehetne, az az üzemanyag, mert az bármelyik csillagrendszer üstökösein vagy holdjain fölújítható a csillag energiáját fölhasználva. Élelmezésünk „zártkörű”, azaz szerves anyag hulladékainkból újra élelmiszer lesz egy bizonyos, leegyszerűsített „mezőgazdaság” révén. Az újrafelhasználás természetesen soha nem lehet százszázalékos, de azt, ami hiányzik, vegyi úton pótoljuk. Az a kevés, ami végleg elfogy, egy-egy útba ejtett célbolygónk felületéről beszerezhető.

Szóval megérkeztünk! Gyönyörű, kék bolygó körül keringtünk, melynek a felületén – akárcsak hazai égitestünkön – rengeteg víz van. És már indulnak is az egyes kutató csoportok. Szerencsénkre a levegő lélegezhető számunkra, és a nyomás sem különbözik nagyon, tehát elég a „könnyű” űrruhák használata. A legfőbb „törvényünk” a be-nem-avatkozás, tehát a célbolygó felületére semmilyen, tőlünk származó vírust, vagy baktériumot nem szabad bevinnünk, és természetesen mi sem szeretnénk valamivel megfertőződni. Ezért a ki- és belélegzett levegőt nagyon hatékony sterilizáló berendezés szűri. Aránylag kis, sikló gépekkel szálltunk a felületre. Az ezekből való kiszállás előtt, külsőnket és a robotok külsejét is, erőteljes sterilizálásnak kellett alávetnünk. A be-nem-avatkozás egyébként nem csak a célbolygó élettani részére vonatkozott, hanem az ott talált civilizációra is, ha volt olyan egyáltalán. Tehát sem az élőlények fejlődésébe, sem egy esetleges, technikát használó lény technikájának fejlődésébe nem volt szabad belefuserálnunk.

Az előzetes felderítés nagyon gazdag élővilágot mutatott, és egy lény – igaz, hogy nagyon különböző fokon – már messze kivált az állati sorból. Az egyik területen már kőépületekben laktak és már ismertek néhány fémet. Én egy geológiai kutató csoporthoz tartoztam, és nem messze a fejlett társadalom városaitól kezdtük a kutatást.

Na, itt meg kell állnom néhány szóra, hogy eldicsekedhessek új szerszámommal. Anyagkutatóink, nem sokkal indulásunk előtt föltaláltak egy, a gyémántnál is keményebb anyagot. Nem vagyok szakértője a tárgykörnek, de azért megpróbálom elmondani, hogy hogy’ magyarázták nekem a dolgot. A gyémánt szénatomok kristályából áll, mégpedig úgy, hogy minden atom négy „vegyérték-karja” egy-egy másik atom karjába kapaszkodik, és így egy tetraéder szerkezetű kristályt alkotnak. A szilíciumkarbid pedig szénatomokból és szilícium atomokból áll és noha többféle formában tud kristályosodni, van egy változata – miután a szilícium is négy vegyértékű –, amelynek szerkezete pontosan olyan, mint a gyémánté, azzal a különbséggel, hogy a tetraéder-rácsszerkezetben szabályosan váltakoznak a szén és szilícium atomok. Ennek az anyagnak a keménysége nagyon megközelíti a gyémántét: keménységi foka 9,6, a gyémánté pedig 10. A feltalálók ebbe a szilíziumkarbid kristályba csempésztek bele egy harmadik elemet, de csak kis százalékban. Magyarázatukban az acél szerkezetéhez hasonlították a találmányukat.

A vas egy elem, viszont az acél a vasnak és a szénnek a keveréke. Igaz, hogy a keverékben csak kevés szénnek szabad lennie: legföljebb két százaléknak. Ha az acélt melegítjük, a szénatomok a hőfoktól függően, különböző helyet foglalnak el a vasatomok rácsszerkezetében. A piros-izzásra hevített acélban a szénatomok oda jutnak, ahova alacsonyabb hőmérsékleten soha nem juthattak volna el. Ha most hirtelen lehűtjük a tüzesített tárgyat, a szénatomoknak nincs ideje a „helyükre” menni és rendkívül kényelmetlen helyzetben feszülnek bele a rácsba: az acélt megedzettük! Kőkemény lett, és mint olyan, rideg is. Az így megedzett csavarhúzó használhatatlan lenne, mert az első csavar meghúzásakor úgy törne el, mintha üvegből lenne! Ezért az edzett acélt egy kicsit, óvatosan, újra kell melegíteni egy bizonyos hőfokig. Ettől elveszti a ridegségét, de kemény marad.

Szakembereink valami hasonló dolgot csináltak a harmadik elemmel „fertőzött” szilíziumkarbiddal: hőkezelés után nagyon kemény lett, de túl rideg. Újabb hőkezelés után az anyag rugalmassá vált és mégis keményebb maradt, mint a gyémánt. Ezzel a csodaanyaggal ellátott fűrészecském van. Egy gránitszikla kiálló bütykét úgy tudom vele lefűrészelni, mint egy faágat az acélfűrésszel! A csodaanyag óriási előnye a keménysége mellett, hogy olcsó és nagy tömegben gyártható. Űrhajónk kellékgyártó műhelyében is elő tudják állítani. Sajnos – habár ezt még nem sikerült kivárni és bebizonyítani – a feltalálók szerint nem olyan állandó, mint a gyémánt, vagy akár a szilíciumkarbid: egy-két-, legföljebb háromezer év után szétesik, szétporlad. Hiába, az a rácsszerkezetbe befeszített atom egy idő után sikerrel rombolja szét az őt fogva tartó rácsot!

Kutatómunkánk olyan jól haladt, hogy társaimmal együtt – noha nem a mi szakterületünk volt – egyre kíváncsibban kacsingattunk a városok felé. A benne élő lényeket egy másik csoport vizsgálta, de az eredmények kiértékelése és az egyes szakterületeken talált érdekességek közreadása majd csak az űrhajón fog lejátszódni, ami sokára lesz még. Addig nem akartunk várni. Persze csak messziről figyelhettük a tevékenykedőket. Magunkat lelepleztetni sem volt szabad. Furcsa társaság volt a városok lakossága: négy végtagjuk volt csupán! Kettőn álltak és jártak, kettővel pedig fogni tudtak, de szárnyakat sehol nem láttunk rajtuk. Talán úgy érezném magam, mint ők, ha négy végtagomat levágnák és repülni se tudnék... Különös érzés lehet!

Valami hatalmas gúlafélén dolgoztak, illetve úgy tűnt, hogy azt építgetik egyre magasabbra. A hozzávaló köveket vízen szállították, fából készült, úszó alkalmatosságokon. Miután geológia a szakterületem, engedélyt kértem, hogy fölkereshessem a kőbányájukat. Nem a viszonylag puha mészkő, vagy a homokkő bányászata érdekelt, hanem a gránit, ugyanis láttam a tutajaikon gránit tömböket is. Egy kis sikló gépen követtem a folyót a forrásvidéke felé. Meglepően messze volt a gránitfejtő. Sokan dolgoztak ott, nagyon szorgalmasan, ám a gépem lentről – távcső nélkül – fölfedezhetetlen magasságban szállt, és onnan nem láttam elég pontosan a munkamódszereiket. Azt azonban láttam, hogy a lakóházaik nincsenek túl közel a kőbányához, és azt is, hogy sötétedéskor abbahagyják a munkát és hazamennek. Elhatároztam, hogy amint elhagyják a területet, leszállok és szemügyre veszem a bányát. Leleplezéstől nem kellett tartanom, mert őröket nem hagytak a helyszínen. Miért is hagytak volna?

Amit aztán ott láttam, az még ma is borzalommal tölt el, ha rágondolok. Nem csak a helyenként éktelenkedő vérfoltok szúrtak szemet, hanem hogy az egyetlen fém, amiből az ott heverő szerszámok voltak, a vörösréz volt! Vörösréz fűrésszel gránitot fűrészelni! Belegondolni is őrület, hát még az, hogy ezt a saját négy szememmel láttam is! A többi „szerszám” öklömnyi, gömbölyded kövekből állt, amelyek talán csak egy kicsit voltak keményebbek a gránitnál. Azokkal csapkodták a szerencsétlenek a gránittömbök felületeit, amíg azok valamelyest síkká nem váltak. Aztán pedig ugyanazokkal a kövekkel és nedves homokkal csiszolták a felületeket simára.

Fölháborodásomban, helyesebben inkább a kőbányai munkások iránti sajnálatomban, tervet agyaltam ki: törvénybontó leszek! Másnap már el is küldtem jónéhány szerszám tervrajzát az anyahajónk kellékellátó műhelyébe: különböző méretű vésőkét, különböző átmérőjű csőfúrókét, fúrókét, fűrészekét, stb. Csinálják meg mindezt a csodaanyagból. A munkámhoz való szerszámok ügyében önrendelkező voltam, nem kellett külön kérvényt benyújtanom a megcsináltatásuk engedélyeztetéséért. Azonban a műhelyből, helyesebben a gyárból visszakérdeztek, hogy miért kell nekem minden szerszámból száz egyforma darab?? Mit mondhattam erre? Meglehetősen erélyesen beszéltem a jó öreg gyártásvezetővel: „A csoportom és én mindig ezzel a sikló géppel mentünk a célbolygókra, és időnként sajnos hiányzott a legmegfelelőbb szerszám. Hát a fene egye meg! Ha már ennyi időt és energiát áldozunk a távoli égitestek megismerésére, akkor ne múljon már ilyen apróságokon a folyamatos munka! A csoportom nagy, és bár tudom, hogy tilos elhagyni a szerszámokat, de ez sajnos néha mégis megtörténik. Emberek vagyunk, vagy mifene?!” A gyártásvezető hümmögött egy kicsit, de aztán belátta, nem az ő dolga, hogy az én fejemet törje...

Csoporttársaimnak természetesen nem szóltam a dologról, csak arra kellett vigyáznom, hogy én legyek ott, amikor a kis robotgép megérkezik a szerszámokkal, amelyeket természetesen már sterilizáltan küldtek. A bolygó elhagyása előtti utolsó nap éjszakáján visszarepültem a gránitbányához és rátettem a csomagot az éppen munkában lévő kőtömbre. Már majdnem indultam, amikor eszembe jutott, hogy legalább a műanyag csomagolást ne hagyjam ott. Az már kétszeres törvénybontás lett volna!

Másnap visszatért mindegyik kutató csoport a keringő űrhajóra. Az óriási értekezleten minden egyes csoport főnöke azt mondta, hogy ezen a bolygón a tízszer ennyi ideig tartó munka is kevés lenne az összes csoda földerítésére. Saját otthonunkhoz hasonlóan gazdag az élővilág, nem is beszélve arról, hogy mi lenne, ha a kipusztult lények után is kutatnánk. Azonban már ez a munka is csak nehezen volt keresztülvihető anélkül, hogy a szemfüles kétlábúak ne leplezzenek le minket. Az egyöntetű vélemény az volt, hogy a lények a bolygónak az anyacsillagjuk körül megtett négy-ötezer keringése után, megközelíthetik a saját civilizációnk fejlettségi fokát.

Ezután következett az összegyűjtött adatok kiértékelése és hazasugárzása, amivel már nem akarom untatni a kedves olvasót. Űrhajónk az utolsó kutató csoport visszaérkezése után „fölszedte a horgonyt”, és már gyorsított is vadul a következő célbolygó felé. Bennünk, kutatókban jóleső fáradtság terjengett a jól végzett munka után, és már nem is ódzkodtunk annyira a ránk kényszerülő hosszú, álomtalan alvástól.

Elalvás előtt még elképzeltem magamnak a gránitfejtők szerszámok fölötti csodálkozását, majd pedig a kipróbálás utáni örömét, aztán annak reményében, hogy egyszer majd megint fölébresztenek, elaludtam...

Uraim – kezdte beszédének befejező mondatait az óegyiptomiak technológiájával foglalkozó szakemberek értekezletének elnöke –, valljuk be, fogalmunk sincs arról, hogy az óegyiptomiak mivel munkálták meg a gránitot! Nem ismerjük azokat a módszereket, amelyekkel óriási gránittömböket vágtak ki a kőbányából, vagy hogy mivel munkálták meg a tömbök felületeit egyenesre, síkra, pontosra és a többi felülettel – ha kellett – derékszögben. Még kevésbé tudjuk, hogy mivel faragtak gránitból szobrot, és a legkevésbé sem tudjuk, hogy mivel vésték apró hieroglífák ezreit a sima gránitfelületbe úgy, hogy a süllyesztet jelek körvonalai élesek maradtak. Ezt még keményre edzett acélvésőkkel is nagyon nehéz megcsinálni, hiszen a gránit, ha nem is olyan egyöntetű, mint az üveg, az üvegnél keményebb kristályokból áll. Ne próbálja nekem senki bemagyarázni, hogy öklömnyi, gömbölyded dolerit kövekkel ki lehet vágni egy 35 méter hosszú obeliszkot a kőfalból! Ezek a kövek legföljebb a végső csiszolásra, fényesítésre voltak használhatók. Az is csak mesébeillő álmodozás, hogy a kőtömböket föltüzesítés és vízzel való hirtelen lehűtés segítségével varázsolták ki a környezetükből. Először is, honnan vettek volna annyi tüzifát, másodszor pedig honnan hordtak volna oda annyi vizet? Harmadszor – és ez a legerősebb ellenérv – a tűz és utána a víz roncsolja a gránit szerkezetét. Ezért lehet könnyebben elbánni vele. De menyire lehet ezzel a pontosan aligha irányítható módszerrel megközelíteni az obeliszk végleges felületét, amely semmi esetre se állhat tönkretett gránitból? Vagyis, ha ezzel az eljárással akarnánk kiemelni egy gránit tömböt, akkor arról a tűzkezelés után még le kellene faragni a megrongálódott kőréteget. Mennyi lehetett volna az? 10 centiméter? 20 centiméter? Vagy esetleg mégtöbb? Erre nem volt hely! Tessék jól megnézni a befejezetlen obeliszket az Asszuánhoz közeli gránitbányában. A tömb és az anyakőzet közötti vágás szélessége talán egy méter. Mélysége viszont talán két-három, esetleg több méter. A tömb oldalfala meg már simára van faragva, tehát ha arról már lefaragták volna a tűz-víz által roncsolt felületet, akkor a lefaragás előtt a „szakadékban” ehhez a „tűz-víz-eljáráshoz” egyszerűen nem lett volna elég hely. A módszer különben is nagyon nehezen idézhetne elő két, párhuzamos és függőleges falat, ilyen mélységig és ilyen közel egymáshoz. És mindezt 42 méter hosszon! Mellesleg a „kövecske” 1200 tonna lett volna, ha befejezik.

Ha pedig a csőfúróval gránitba fúrt lukakat tekintjük, akkor azok a mai technikánkat is könnyen megszégyeníthetik. Ugyanis a csőfúróban megmarad a gránit „dugó”, azon pedig meglátszik a fúrás által keletkezett csavarvonal, és a vonal emelkedése mutatja a fúró fordulatonkénti előrehaladását. Találtunk olyan kődugókat, amelyek csavarvonalának emelkedése, mai gépekkel és mai, gyémántfogazású csőfúróval, nem lenne elérhető!

Tegyük még hozzá, hogy 4500 éve csak a vörösrezet ismerték (aranyból és ezüstből valószínűleg nem próbáltak szerszámot csinálni). 3500 éve talán már voltak bronz szerszámaik, ami a vörösrézhez képest óriási haladás, viszont a gránit keménységével szemben alig jelent különbséget. És 2000 éve akár már vasszerszámaik is lehettek, ami még messze nem acél, és amit a gránit még mindig magasról lesajnál!

Tehát uraim, megkérek mindenkit – magamat beleértve –, törjük tovább a fejünket, és próbáljuk kitalálni az egyiptomiak módszereit, hiszen azt ők is kitalálták valamikor. Azokat a kedves szaktársaimat pedig, akik a fent említett módszerek működőképességében hisznek, megkérem, hogy kísérletezzenek azokkal az eljárásokkal személyesen. Meggyőződésem, hogy akkor azokról a következő összejövetelünkön már nem kell szót ejtenünk...

Zollikerberg, 2018 IX. 27.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: A látogatás

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK