top of page

Gyimóthy Gábor: A kísérlet*




Előzetes


Mit tudunk a telepátiáról? Talán mindössze annyit, hogy van, aki hisz a létezésében, és van, aki nem. Hogy e két párt között mekkora a százalékok aránya, azt nem tudom, de azt igen, hogy már sokszor megkísérelték tudományosan bizonyítani a telepátia létezését, és ez eddig nem járt sikerrel. Ha jól tudom, még egy földkörül keringő űrjárműből is kipróbálták a telepátia működését, ami úgy történik, hogy valaki kézbe vesz öt kártya közül egyet és erősen összpontosít rá. Közben valaki a Földön megkísérli kitalálni, hogy melyik kártya van a kezében. A kártyákon más-más ábrák vannak. Ha ezt a játékot sokszor végigjátszák, a találatok és nemtalálatok számából meglátszik, hogy nem csak véletlenszerű-e a jó válaszok száma. A találatok eloszlása sajnos véletlenszerű volt. De ez még nem jelenti azt, hogy sikerült bebizonyítani a telepátia nemlétezését. Csupán az derült ki, hogy ezzel a kísérlettel nem lehetett kimutatni a működését. Talán nem voltak megfelelőek a kísérleti alanyok. Talán olyasmi a telepátia, ami annyira gyenge, hogy ilyen játékokban nem tud részt venni. Talán csak olyan esetekben mutatkozik, amikor „nagy baj van”. Például, valaki aggódik távolélő, kedves rokonáért, mert tudja, hogy az illető nagybeteg. És akkor meghal a rokon, amit az élő rokon „megérez”, azaz a halál pillanatáról telepatikus hírt kap. Megesküszik rá, hogy pont abban a pillanatban érzett valami furcsát (esetleg még a csészét is kiejtette a kezéből, amit akkor éppen tartott). Lehet, hogy van ilyesmi, és hogy ez tényleg telepátia. De az is lehet, hogy aggódásában szinte óránként érezte, hogy nagy bajn van, de azt utólag elfelejtette, vagy nem törődött vele. Csak arra a megérzésre esküszik, amely aztán tényleg a rokona elhunytának ideje táján történt. „Sok” olyan eset is van, amikor a távoli és nagyon szeretett rokon halálát vagy nagy balesetét megérzi valaki, pedig folyamatos aggódásról szó sem volt, hiszen a rokont makk egészségesnek tudta. A „sok” ilyen eset, amelyről hallunk, valójában rettenetesen kevés az olyan esetek számához viszonyítva, amelyekben ilyen, titokzatos megérzés bekövetkezhetett volna, de nem történt meg. Azaz, a sok eset pont annyi, amennyinél nyugodtan beszélhetünk véletlen egybeesésekről.

Mégis, miután nekem is volt egy ilyen esetem (szörnyű álmom volt a szeretett rokonom balesetével egy időben – amely persze véletlen is lehetett), ne temessük el teljesen a telepátiát. Hátha létezik mégis, csak talán – egyelőre – nem férünk hozzá a tudománnyal.

Röviden: azt, hogy a telepátia létezik, nem sikerült eddig tudományosan bizonyítani, de, hogy létezhet, arra „kézzelfogható” bizonyítékok vannak. 2022-ben a fizikai Nobel-díjon hárman osztoztak. A díjat sikeres kvantumfizikai kísérletekért kapták. Azt bizonyították be, hogy léteznek részecskepárok, amelyek nagy távolságra kettéválasztva is „tudnak egymásról”! Ha az egyik részecskével történik valami, akkor a másik részecskével – sok kilométer távolságban – pontosan ugyanakkor, pontosan ugyanaz történik! Ez, a részecskék esetében, akár fényéves távolságban is működik, mégpedig időveszteség nélkül, ami azt jelentené, hogy a részecskék közötti, titokzatos „hírközlés” határtalan sebességgel zajlik...

Ha azonban tényleg van telepátia, milyen gyors a telepatikus hír terjedése? Itt a Földön olyan kicsik a távolságok, például a fénysebesség számára, hogy minden olyan, mintha azonnal és egy időben történne. Tehát – ha ez egyáltalán megállapítható lenne – észre se vennénk, ha a telepátia gyorsabb lenne a fénynél.

Ha jól emlékszem, valamelyik magyar népmesében üldöz valakit egy gonosz boszorkány, de a menekülő lova olyan gyors, mint a gondolat. A gondolat valóban nagyon gyors, messze fölülmúlja a fényt a képzeletbeli versenyben, hiszen a másodperc tört része alatt „odagondolhatom magam” egy száz fényévnyire lévő bolygóra...

Ha lenne telepátia, lehetne olyan gyors, mint a gondolat?



Tények


Itt ülünk a Földön, bezárva a távolságok börtönébe. Saját Naprendszerünk is olyan hatalmas, hogy a legközelebbi bolygók is csaknem elérhetetlenek. Technikánk részben olyan csodálatos, hogy ma már tízmiliárd fényévnél is távolabbra látunk. Részben meg olyan röghözragadt, hogy egy köpésnyire lévő bolygóra, a Marsra való utazás alig keresztülvihető, illetve csak a legnagyobb erőfeszítések árán jöhet majd létre. És a „távolbalátás” is csalóka, egyoldalú valami. Miután a fénysebesség – az óriási távolságokhoz viszonyítva – gyarlóan lassú, a távolbalátás kényszeredetten csak a múltbalátással kapcsolódva működik. Bárhová nézünk, csak azt látjuk, hogy mi volt ott milió, vagy miliárd évvel ezelőtt; hogy mi van ott most, azt nem látjuk.

Saját „kis” csillagrendszerünkben, a Tejútban száz, kétszáz, vagy akár háromszáz miliárd csillag lebzsel, körülöttük egybiliós nagyságrendben nyüzsögnek a bolygók. Őrült érdekes lenne egy kicsit körülnézni ezeken a bolygókon, de a mai technikánk nem engedi meg az utazást, még egy tíz fényévnyire lévő bolygóig sem, hát még a „körülnézést” a kereken százezer fényévnyi átmérőjű Tejúton. A fő baj azonban az, hogy ezt nemcsak a mai technikánk nem engedi meg, hanem – előreláthatólag – a bármennyire fejlett, jövőbeli technikánk sem fogja megengedni. Pedig hát mi minden csodát lehetne látni, nemcsak a Tejúton, de a további, távoli, biliónyi tejútrendszerben?!

Giordano Brunót elégették többek között azért, mert azt mondta, hogy a csillagok távoli Napok, vagyis hogy nem másak, mint a mi Napunk. Aztán világossá vált, hogy ez tényleg így van. Ezután pedig sokáig nem tudtuk, hogy vannak-e bolygók a távoli Napok körül. Bár ezt mindenki természetesnek vette, mert ha a csillagok olyanok, mint a Nap, akkor miért ne lennének körülöttük is bolygók? 1995-óta tudjuk, hogy – természetesen – tényleg vannak bolygók a csillagok körül. Hogy van-e élet ezeken a bolygókon, azt még nem tudjuk, ám – ha nem is mindenki – de rengetegen veszik ugyancsak természetesnek, hogy a szerencsésebb helyzetű bolygókon életnek kell lennie. Úgy tűnik, nem lehet túl gyakori, hogy az élet fejlődése egy technikát használó, magas fejlettségi fokon álló élőlényig eljut. Mert ha úgy lenne, fogni tudnánk a bolygójukról megszökött rádiójeleket. De hát a Földön több mint hátom és fél miliárd évig létezett olyan élet, amely még képtelen volt rádiójelek előállítására és azoknak „megszöktetésére”. Ilyen élet rengeteg bolygón létezhet, sőt, talán olyan is, amilyen itt zajlott az utolsó tízezer év alatt, egészen száz évvel ezelőttig.

A távoli, úgynevezett exobolygókat nem lehet látni. Ahhoz túl kicsik innen nézve és a központi csillaguk túl vakítóan süt. Egyelőre a fölfedezésük egyfajta leleplezés. Leleplezzük azt, hogy létezniük kell. Erre két módszer is alkalmas, helyesebben, vált alkalmassá a műszertechnikánk elképesztő fejlődése folytán. Az egyik módszer a napfogyatkozás elvén alapul. Ha a csillag „arculata” előtt átvonul egy bolygó, akkor az egy bizonyos hányadát elfogja a csillag felénk induló fényének. Ha nagy a takaró égitest és közel van hozzánk, mint amikor a Hold eltakarja a Napot, az egész csillag elsötétülhet. Ilyen sötétülés persze csak akkor lehetne, ha a csillagot egy nálánál nagyobb bolygó takarná el. Talán előfordulhatna ilyesmi egy fehér törpe esetében. De a megfigyeléseket nem könnyíti meg ennyire a valóság. Miután a Nap átmérője a Föld átmérőjének kereken a százszorosa, a Nap előtt áthaladó Föld, fényévek távlatából nézve a Nap fényének kereken a tízezred részét nyelné el, illetve tartaná vissza. És ráadásul, ehhez még az is kell, hogy a megfigyelő a földpálya éle felől nézze a Napot. Arról már beszélni sem érdemes, hogyha véletlenül percekkel a Föld áthaladása után kezdi figyelni a Napot, egy évig várhat a Föld újabb, napelőtti átvonulására...

Ki emlékszik még a Vénusz két, napelőtti átvonulására 2004-ben és 2012-ben? Az egyiket a Kislányommal néztük az erkélyemről, azzal a papírszemüveggel, amellyel a teljes napfogyatkozást néztük Dunakömlődről, 1999-ben. A Vénusz egy kis szeplő volt a Nap, szemüvegünk által elsápasztott felületén. És hogy milyen nehéz ez a fajta bolygóvadászat még a naprendszerünkön belül is, az abból látszik, hogy a Vénusz csak újabb 94 év múlva fog úgy áthaladni a Nap előtt, hogy azt innen is láthassuk: 2117-ben. Pedig a földpálya és a vénuszpálya közötti szögeltérés csak nem egészen 3 és fél fok...

Az exobolygók leleplezésének másik módját a földi árapály jelenség magyarázatával érthetjük meg egyszerűen. Mi okozza a Földön az árapályt? Főleg a Hold és kicsit a Nap. Ha a Föld egy pontján dagály van, mert ott a Hold a vizet magához vonzza, akkor a Föld túloldalán is éppen dagály van, de ott vajon miért? Azért mert a két égitest saját, együttes súlypontja körül kering, és mindkettő kering, nem csak a kisebb a nagyobb körül. Ha a Föld és a Hold egyforma súlyú (tömegű) égitest lenne, akkor a pont, amely körül keringenének, pontosan a kettőjük között lenne a félúton. Világos, hogy akkor mindkét bolygón dagály lenne az egymás felé néző oldalaikon is, és a centrifúgális erő következtében az egymástól távol eső oldalaikon is. Ám a Hold sokkal könnyebb játékos, mint a Föld, ezért a közös pont, amely körül mindkettő kering, sokkal közelebb van a Földhöz, mint a Holdhoz. Sőt, ez a pont olyan közel került a Föld középpontjához, hogy már a Föld testén belül van. Ezért a Föld, a saját tengely körüli forgásán túl – és attól függetlenül – a Hold keringésével egyidejű tántorgást hajt végre. Ezért van a Holdtól távol eső oldalán is dagály. Az a „centrifúgál-dagály”.

Namármost, ha egy csillaghoz aránylag közel nagy bolygó kering, akkor – noha a bolygó láthatatlan, mert nem pontosan a keringési síkjának éléről látjuk (és ezért nem halad át a Napjának arculata előtt, felőlünk nézve) – az anyacsillagát tántorgásra kényszeríti. Ettől a csillag (vagy csak egy oldala), hol közelít egy kicsit felénk, hol távolodik. Ezt a mai, pompás műszereinkkel érzékelni tudjuk, mert a távolodás a fényhullámok megnyúlását eredményezi, a közeledés a hullámok rövidülését. Egyszerűbben kimondva, a távolodó csillag kicsit vörösebb fényt mutat az „átlagosnál”, a közeledő kicsit kékebbet.

Jó eset, ha a csillagrendszer helyzete mindkét leleplező módszert „megengedi”, és így a tántorgást is tudjuk mérni, meg a bolygó átvonulása miatti fénycsökkenést is. A tántorgásból kiderül a bolygó tömege, az áthaladásokból a bolygó keringési ideje (ez persze a tántorgásból is kiderül) és mérete. A tömeg és a méret összefüggéséből megtudhatjuk, hogy „kőbolygót” látunk-e (amilyen a Naprendszerünk négy, nagy, belső bolygója), vagy óriási, „fölfújt” gáz- vagy jégbolygót látunk, mint amilyen a négy külső bolygónk. Mindez már ma nem kevés, és a többezer, már eddig fölfedezett exobolygó sem kevés, hiszen negyed évszázadnál alig hoszabb ideje zajlik rájuk a vadászat. És sose felejtsük el: a csillagoknak csak kis hányadánál nézünk – véletlenül – keringő bolygóik pályasíkjának éle felől. A többi, föntről vagy lentről „rálátott” Naprendszereknél nem is sejtjük, van-e ott bolygó, ha van, hány, és azok milyen bolygók?

Igenám, de hogyan láthatjuk, mi történik e bolygók felületén? És főleg: hogyan deríthetjük ki, hogy van-e rajtuk élet? Egy éve őrködik a James Webb-űrcsillagvizsgáló az egyik Lagrange-ponton**, és érzi ott jól magát. Persze eleinte a beállításával foglalkoztak, a betanításával és a „bejáratásával”. Aztán előbb az égető, kozmológiai kérdésekre vetették rá magukat. De lassan talán rátérnek az exobolygókra is. Talán már Webbünk is tudja érzékelni a csillagok előtt áthaladó bolygók légkörének gáz-összetételét. De ha nem, akkor a további, még fejlettebb és még pontosabb űrtávcsövek ezt majd tudni fogják. Ha valamelyik bolygó légkörében oxigént találnának, akkor az már majdnem vitathatatlan jele lenne az ottani, növényi életnek. Ugyanis, az oxigén nagyon erőszakos elem, rettentően vegyülni vágyó. Mindent oxidál, vagy lángolva éget el, ha létezik valahol, és ezzel eltünteti önmagát a légkörből, ha egyáltalán sikerült valahogy belekerülnie. Ha azonban valahol mégis létezik, olyan mennyiségben, hogy fölfedezhető, akkor az nagyon nagy valószínűséggel növényszerű élőlények állandó oxigéntermelésének az eredménye. 300 milió éve a Föld légkörének 35 százaléka volt oxigén. Ez valószínűleg sok fényév távolságból lett volna fölfedezhető.



A toborzás


Történetem 2048-ban kezdett játszódni. (Ekkor a hat kutatóval elküldött, második Mars-expedíció már éppen úton volt a cél felé.) Képzelheti a kedves Olvasó, mennyi összeköttetésembe került a különböző ezotérikus síkon mozgó barátaimmal, hogy ezt a kísérletet pontosan úgy tudtam leírni, ahogy az tényleg megesett – a jövőben. Nem úgynevezett médiumokat kerestek, akik közül sokan a médiumkodásukból éltek, annak ellenére, hogy legföljebb csak véletlenül sikerült valamit megoldaniuk „médiummogással”. Olyanokat kerestek, akik meg voltak győződve arról, hogy félreérthetetlenül telepatikus hír érte őket valamikor. A kísérlet nemzetközi kezdeményezés és vállalkozás volt. Csináltak egy filmet, amelyben tényleg megtörtént, vagy kitalált „telepátia eseteket” mutattak be. Ezt a filmet aztán többször lejátszották a vállalkozásban résztvevő országok tévéiben, a nézőket fölszólítva és megkérve arra, hogy ha hasonló dolgokat éltek át és kedvük lenne ezirányú kísérletekben résztvenni, jelentkezzenek.

Rengeteg jelentkező akadt. Valahogy meg kellett szűrni a „népet”. Először is kinyilvánították, hogy a kísérletekben szereplőket a kísérletek után semmilyen pénzjutalomban nem részesítik. A kísérletek alatti személyes és nagyon szükséges kiadásokat megtérítik ugyan, de munkadíj kiesést nem pótolnak. Tehát mindenki, aki a részvevők közül dolgozik, a szabadságát kell, hogy föláldozza, vagy fizetés nélküli szabadságot kell hogy kivegyen a kísérlet lefolytatásának időtartamára. Tudatában voltak annak, hogy ezzel esetleg sok értékes kísérleti alanyt zártak ki, olyanokat, akik a követelményeket nem tudták teljesíteni, helyesebben elviselni, mert nem egedhettek meg maguknak esetleg többhetes munkakiesést. De remélték, hogy ezzel egyúttal kizárják az olyan jelentkezőket is, akiknek jól jött volna egy kis külön kereset, viszont a telepátiáról nem is hallottak, vagy ha mégis, azt úgy ahogy van, nevetségesnek tartják.



A kísérlet


Ezután jött a tulajdonképpeni kísérlet. Kiválasztottak 200 kísérleti személyt és száz olyan, már fölfedezett bolygót, amelyeknek légkörében egyértelmű volt az oxigén jelenléte. A kísérletre kiválasztott személyek közül 142 volt nő. Egyesek ezt, gúnyosan, úgy értelmezték, hogy a nők sokkal inkább kaphatók minden – tudományosan be nem bizonyítható – titokzatos hiedelemre. Mások meg éppen azt gyanították, hogy ha tényleg létezik telepátia, akkor a nők ezirányú „érzékszerve” kifinomultabb, mint a férfiaké.

A kísérleti személyeknek megmutattak egy halom, nagyon jellegzetes földi növényt: pálmákat, fenyőfákat, lomblevelű fákat, fehértörzsű nyírfát, virágzó fákat, mint az akác, a hársfa, a dzsakaranda. Aztán feltűnő virágokat, mint a napraforgó, és szerényebbeket, mint például a havasi gyopár. Nagyon jellegzetes levelű növényeket, mint a filodendron vagy a lótusz. Végül kaktuszokat, és futónövényeket, mint a borostyán. Ekkor jött egy csillag bemutatása a kiválasztott száz közül, amelyet egyenként mutattak meg a résztvevőknek, de elmondtak róla mindent, amit tudtak. Természetesen azt is, hogy az egyik bolygólyán oxigén van, ami miatt ottani, növényi életet tételeznek fel. Ezután megkérték a részvevőket, hogy összpontosítsanak arra a nem látható bolygóra és képzeljék el a rajta élő növényeket, azt írják le pontosan, vagy ha képesek rá, rajzolják, fessék le, ahogy csak tudják. Mindenki külön-kölön dolgozott. Az eredmény szinte előrelátható volt. Sokan a földi növényekhez hasonlókat rajzoltak vagy írtak le, és sokan olyanokat, amilyet könnyű rajzolni, páldául egy pálmát, vagy egy „karácsonyfát”. De az összesítésből mégis látszott, hogy hiányzik az egyöntetűség. Nem volt olyan egybeesés, hogy húszan vagy harmincan pontosan ugyanazt rajzolták vagy festették volna le. Akik csak leírták a képzeletbeli növényeket, azokat képzőművészek segítették, és próbáltak a leírtak alapján valószerű növényeket papírra vetni. A következő bolygók esetében hasonlóan zavaros volt az eredmény, bár látszott, hogy a „játékosok” kezdenek belejönni a játékba, és a „karácsonyfák” egyre kevésbé hasonlítottak egymásra. A fák és a növények egyre egyedibbek lettek.

Ámde mi volt az, amire a kísérletvezetők vártak, vagy számítottak? Az egész kísérlet csupán elképzelhetőségeken alapult. Tudományos bizonyíték nem volt rá ugyan, de elképzelhető volt, hogy a telepátia mégis létezik. A másik, hajmeresztően „meredek” elképzelés az volt, hogyha létezik, akkor talán határtalan távolságokat is át tud hidalni. A harmadik elképzelés pedig, hogy az élet talán mindenütt egységes szerkezetű. Ha itt a Földön minden élőlény DNS alapra épül, tehát itt nem létezik más rendszerre épülő élet, akkor olyan talán máshol sincs. De még akkor is, ha ez nem így lenne, az esetleges, magasan fejlett élőlények „gondolatai” – ez volt ennek az elképzelésnek a leghajmeresztőbb része – ugyanabból az „anyagból” vannak, mint a mi gondolataink, amelyekre a telepátiának épülnie kell!

Végül, az utolsó elképzelhetőség az volt, hogy valamelyik „oxigénes” bolygón léteznek olyan lények, amelyek még nem jutottak el az elektrotechnikáig, de már olyan fokon állnak, mint például itt a Földön az ógörögök álltak 2500 évvel ezelőtt, és persze, hogy azoknak a telepatikus „kisugárzása” úgy terjed az űrben, mint a mi rádiójeleink terjednek, kereken száz éve.

Kétségtelen, kétségbeesett feltételsor, reménysor annak érdekében, hogy ezzel talán – ha sikerül – egy kicsit ki tudnánk kukucskálni az őrült távolságokkal körülfalazott börtönünk ablakán.

De nézzük, hogy hogyan gyülekeztek a kísérlet további eredményei. A kísérlet szereplőit szigorúan elkülönítették egymástól, nehogy az elképzelt növények, az egymással folytatott beszélgetések miatt váljanak hasonlóbbakká, mint amilyenek lettek volna különben is. Noha nagyon szerettek volna egészen hasonló fákat, leveleket, virágokat látni, de olyanokat, amelyek hasonlósága telepatikus úton futhatott volna be. Valahogy úgy képzelték a kísérlet urai, hogy valamelyik bolygón talán már él egy lény amely képes (akaratán és tudatán kívül) telepatikus adóként működni, és vannak a környezetében olyan növények amelyekkel gyakori kapcsolatban áll. Szereti azokat a kertjébe ültetni dísznek, vagy mert éppen megenni szereti. Gyakran látja a piacon, vagy a parkokban, stb. És hogy akkor ezeknek a növényeknek a formája, levele, virága, telepatikus úton terjed, lehetőleg a Földig és az itt élő „telepatikus vevőállomásokig”, azaz a kísérlet részvevőiig.

Szép elképzelés! De – és ennek a kísérlet föltalálói is mélységesen a tudatában voltak – nemcsak szép, de ijesztően gyerekes is! Nem baj! Egy dologgal nem lehetett vádolni őket: hogy miliárdokat adnának ki állami pénzekből, valami mérhetetlen badarságra. Nem! Mert a kísérlet, összehasonlítva egyes űrkutató tervezetek árával, gyakorlatilag ingyen zajlott. A részvevők nem kaptak fizetést, és a viszonylag olcsó kísérleteket a szervezők a saját zsebükből fizették. Gyűltek a – most már – szebbnél szebb rajzok fákról, levelekről, virágokról. Csakhogy azok mind földi növényekre hasonlítottak. Igaz nem lehetett kizárni, hogy egyik-másik levél vagy fa a távoli bolygó növényzetéhez tartozott, csak éppen nagyon hasonlít valamelyik földi megfelelőjére. De ehhez legalább harminc részvevő, egyidejű és szinte azonos rajzának kellett volna fölbukkannia. Sőt talán még többnek, hiszen ez az egymás között működő telepátia eredménye is lehetett volna. Már túl voltak az ötvenedik exobolygón és még mindig semmi... A hatvanadikon... A hetvenediken... Semmi...

Aztán sorra került a 87. exobolygó. Csillaga nem egészen 300 fényévnyire volt a Földtől. Egyszerre csak csoda történt, negyvenheten nagyon furcsa és teljesen azonos leveleket rajzoltak, vagy írtak le, mindjárt az első, „bolygóra-összpontosítás” után. A rajzok óriási juharfa levelekre hasonlítottak ugyan (a rengeteg juharfajta legközönségesebbjének levelére), azzal a különbséggel, hogy hosszúkás áttörésekkel voltak tarkítva, hasonlóan a földi filodendron leveleihez. A legmegdöbbentőbb – a nagyszámú egybeesésen kívül – a rajzokon látható formák és színek pontos egyezése volt. A 47 „találaton” kívül sokan még ugyancsak hasonló leveleket rajzoltak, de nem olyan elképesztő pontossággal, mint az említett 47 „médium”. Aztán csak özönlöttek a rajzok a legkülönbözőbb formájú levelekről, növényekről. Természetesen látható volt a földi növényekkel való hasonlatosság, de a pontos rajzokat tanulmányozva, a milió földi növény szakértői kimondták az ítéletet: egyik sem olyan növény, amely a Földön létezik! De ez még nem minden. A kísérlet részvevői közül többen – és egymástól teljesen függetlenül – furcsa álmokat emlegettek, denevérszárnyas lényekről, amelyeknek azonban két karja is volt kezekkel, és még két lába is. Hosszúkás fejekről beszéltek, de azt nem látták pontosan, hogy a fejeknek a jelentős része nem volt-e csőr, vagy valami ahhoz hasonló. Egyesek nem denevérszárnyúaknak látták a lényeket, hanem madárszárnyúnak. Senki nem látott rajtuk ruhafélét. Amikor a részvevőket az álmokról faggatták (olyanokat, akik nem jelentkeztek maguktól azzal, hogy valami furcsát álmodtak), kiderült, hogy a 47 „növénylátó” közül harmincöten álmodtak többé-kevésbé hasonló, szárnyas lényekről. Ezeket a majdnem azonos álmokat, és előtte a szinte teljesen azonos „juhar-filodendron” leveleket, nagyon nehéz lett volna egyszerre föllépő véletleneknek tekinteni.

A szakembereket azonban nem a telepátia bebizonyosodása körüli ujjongás érdekelte, hanem a sok különleges növény, amelyek képe – úgy tűnt – telepatikus úton érkezett a Földre.

Egyszercsak jelentkezett valaki, aki ismert egy szinte elfeledett, soha meg nem oldott rejtélyt, a Voynich kéziratot***. Szerinte, bár nem ismerte pontosan a „telepátia-növényeket”, ebben a kéziratban találhatók hasonló rajzok. És tényleg! Elővették a régi pergamen kötetet és összehasonlították a bennelévő rajzokat a kísérlet folyamán papírra került furcsaságokkal. A könyv rajzainak közel a felét megtalálták a kísérleti személyek ábrái között...


Zollikerberg, 2023 I. 8.

 

* A magyar nyelv egyik – értékében eléggé szinte meg sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ezellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt főleg a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát, kommunikációt, modellt, mottót, barakkot és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk, ami nem lenne nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik. Emiatt e szavak kettős mássalhangzóinak egyike nem csak fölösleges, hanem káros is, hiszen helytelen kiejtésre ösztökél. Ezellen sürgősen tenni kell valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges – sőt: káros – második mássalhangzókat.

 

**Lagrange pontok.


Ha egy égitest körül egy másik égitest kering, mint ahogy a Nap körül kering a Föld, öt olyan pont létezik az űrben, amelyen valamilyen tárgy vagy eszköz (például egy űr-csillagvizsgáló) együtt kering, azaz pontosan ugyanannyi idő alatt kerüli meg a központi égitestet, mint a keringő test. Ezek a Lagrange pontok. Vegyük a Földet példának. Az egyik L pont a földpályán van, de a Nap mögött, 180 foknyira a Földtől. Két másik L pont is a földpályán van. Az egyik 60 fokkal a Föld előtt, a másik 60 fokkal a Föld mögött. Tehát, ha egyenes vonalakkal kötnénk össze a Napot a Földdel, a Napot a két L ponttal, majd a Földet a két L ponttal, két egyenlőoldalú háromszöget kapnánk. A két utolsó L pont a Napot a Földdel öszekötő, egyenes vonalon van és annak a földpályán túli meghosszabbításán. Az egyik a Nap és a Föld között van, másfélmilió kilométerre a Földtől. A másik a Föld „mögött” van, azaz a Nap-Föld egyenes meghosszabbításán, a Nap felől nézve a földpályán túl, ugyancsak másfélmilió kilométerre a Földtől. Ezeknek a Földdel együtt történő keringése (illetve persze, az ezeken a pontokon lévő tárgyaknak a Földdel való együtt-keringése) kis magyarázatra szorul. A Naphoz közelebb keringő tárgyaknak hamarabb kellene egy kört megtenniük, mint a Földnek, de a Naphoz közelebbi L ponton lévő tárgy még olyan közel van a Földhöz, hogy a Föld tömegvonzása fékezi kicsit, amitől szintén egy év lesz a keringési ideje. Hasonló történik a földöntúli L pont esetében. Ami ott kering, annak – miután távolabb van a Naptól, mint a Föld – egy évnél hosszabb időre lenne szüksége egy teljes keringés megtételéhez, de a Föld vonzereje kicst magával rántja és így az ott lévő készülék (mint például a James Webb űr-csillagvizsgáló) ugyancsak egy év alatt kerüli meg a Napot.


 

***Voynich kézirat.



Titokzatos, eddig meg nem fejtett írás és színes rajzok, pergamen lapokon. Nagy valószínűséggel a 15. században készült, ismeretlen írásjelekkel, ismeretlen nyelven írt szöveggel. A megfejtésébe eddig a legagyafúrtabb számítógépeknek is beletört a foga. Eddig nem találtak egyetlen második szöveget sem, amely ugyanezekkel az írásjelekkel lenne írva. A bennelévő növényrajzok csak távolról hasonlítanak földi növényekre. Érdemes megszerezni a teljes kéziratot könyv formában. Nem tudom, létezik-e magyarnyelvű kiadás. Én egy németnyelvű példányt kaptam Kislányomtól karácsonyi ajándékként. A növényábrák nem csak érdekesek és különlegesek, de műélvezetet is jelentenek az „olvasónak” (aki persze nem valódi olvasó, mert a szöveg sajnos olvashatatlan).















 

Kapcsolódó írásaink:

176 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page