top of page

Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (21)




Valamikor kiállítást szándékoztam csinálni a kókuszhéj faragványaimból. Akkor talán 50-60 darabom volt, ami kezelhető mennyiség lett volna egy kedélyes kis kiállításhoz. De a darabok csak szaporodtak, könyörtelenül és a kiállítás elé, akadályként kellemetlen kérdések kezdtek tornyosulni: hol állíthatnám ki a faragványokat, ha azokat nem szeretném eladni? Ékszerüzletben biztos nem. Valódi kiállító termet nem nagyon bérelhetnék valahol a város közepében. Azok nemcsak drágák, de évekre előre foglaltak is rendszerint. Ha az a szándékom, hogy az emberek megismerjék a kókuszhéj lehetőségeit, és esetleg maguk is faragásba lendüljenek, az szép terv, de mennyit lennék hajlandó azért fizetni? Hiszen egy ilyen kiállítás nemcsak munkába és időbe, de pénzbe is kerülne. Állítsam ki a faragványokat egy külvárosi iskola tornatermében a nyári szünet alatt? Az talán olcsó lenne, de hányan néznék meg a kiállítást egy ilyen helyen? Ráadásul, nem is merném otthagyni a darabokat, mondjuk két hétre. Amíg dolgoztam (2016 tavaszáig) különben sem tudtam volna ilyesmit szervezni, még itt Svájcban sem, nemhogy Magyarországon.


De azért elmentem a zürichi néprajzi múzeumba (ha valaki nem tudná, a régi botanikus kert helyén található), és éppen kezdtem kirakodni néhány nyakéket a pénztárnál, hogy elmagyarázzam, miért szeretnék beszélni az igazgatóval, amikor teljesen véletlenül, éppen besétált az igazgató. Nagyon tetszettek neki a darabok, de hát ő ilyesmit nem állíthat ki. (Ezt sejtettem is.) Ő ismeretlen, eldugott népek kultúráját mutatja be (még akkor is, ha az nemcsak hímzésekből és népviseletből, hanem zsugorított fejekből és egymás ellen használt, mérgezett nyilakból áll is), én pedig nem vagyok nép...


Szóval, a kiállítás elmaradt, és most már soha nem is lesz, mert közben a kiállítandó darabok száma a kezelhetetlen mennyiségig növekedett. Nekem legalábbis nem lenne erőm egy ilyen óriási kiállítás megszervezéséhez. Csak a nyakékekből van pillanatnyilag 251 darab. Tehát a bemutatásnak ezt a módját választottam: kókuszos történeteket irkálok, amelyekben a faragványokat különböző szempontok szerint válogatom ki. Például, ékkövekkel kombinált nyakékek, csak más magok héjával díszített nyakékek, éretlen kókuszok héjából készített, krémszínű nyakékek stb. És igen, az eddigi húsz történetben gyakorlatilag csak nyakékek kerültek bemutatásra. Ennek az az oka, hogy kezdetleges fényképező technikám miatt, főleg csak a nyakékek rögtönzött fényképei érik el azt a színvonalat, hogy „látszik is rajtuk valami”. Igaz, ez túlzás, de sajnos nem nagyon az.


Miután ezek a történetek összefüggéstelenek, azaz nem egymás folytatásai, előfordul, hogy némelyik tárgy több írásban is szerepel. Most is egy olyannal kezdem, amely talán már két-három történetben is fölbukkant, ugyanis ez volt az első – nagyon kezdetleges – faragott darabom, tehát bemutatom mint a kezdet kezdetét:

Karperecnek, kösöntyűnek tűnik, de női méretre túl nagy, férfi méretre túl kicsi. Különben is, mikor hordanak férfiak karperecet? Habár manapság sosem lehet tudni, mi mindent hordanak férfiak, amit régebben kizárólagosan nők hordtak, legalábbis a mi kultúránkban...




Na, akkor mindjárt be is mutatok egy férfi méretűt, a saját karomon (amelyet persze sosem hordtam). Ez a faragvány 58 évvel az első darab után készült. Mindkettőt egy darabból faragtam. Az elsőt 1957 nyarán, egy Linz melletti menekült táborban csináltam, abból a kókuszból, amelyet életemben először láttam meg egy élelmiszerüzletben. A kókuszok általában túl nagyok ahhoz, hogy egy „egyenlítő” körüli „abroncsból” női méretű kösöntyűt lehetne készíteni. Ezért a legtöbb női méretű karperecem több darabból összeragasztott „abroncsokból” áll. Nagyon ritkán találok olyan kis kókuszt, amely megengedi egy darabból a női méretet. Íme egy, a faragás előtt 8-10 részből összeragasztott, női méretű karkötő:


És egy egydarabból álló, félérett kókusz héjdarabkáinak a berakásával:



Ez pedig (valószínűleg) nyolc darabból ragasztott karkötő, vaddió keresztmetszetek berakásával, amelyeknek üregei kókuszhéj-fűrészporral vannak kitöltve, ami aztán alfa-cianakrilát ragasztóval van kikeményítve:



Karperecet többféleképpen lehet hordani. A fenti darabot a legjobb lötyögősen használni, lecsúsztatva a csuklóig. Az efölöttit pedig enyhén rászorítva az alsókarra, mint ahogy az a saját karomon lévő darabnál látszik. Ez csak akkor nem kellemetlen, ha a karperec enyhén kúpos. Az egy darabból tervezett kösöntyűknél – tehát ha elég kicsi a kókusz – a karikát, vagy „abroncsot” nem egyenletesen az „egyenlítőtől” jobbra és balra elvégzett vágással fűrészeljük ki a dióból, hanem egy kicsit eltolva a kókusz „szemei” felé. Az alábbi darabnál jól látható a szándékos kúposság:



A beillesztett gombok mamut-elefántcsontból és kajszibarack magból vannak, de a magokat forró olajban feketére és kávébarnára pörköltem. A merev karpereceknél van olyan is, amely oldalt egy kicsit nyitott, amitől a csuklónál oldalról lehet a karra erőltetni, nem kell az egész kéznek átférni rajta. És van olyan is, ami két félkörből áll. Az egyik végén csuklópánt tartja össze a két részt, a másikon valamilyen kapoccsal zárható össze. Ez a két megoldás kókuszhéjnál nem alkalmazható jól, hacsak nem erősítjük meg a héjdarabokat valamivel, például epoxy gyantába ágyazott acéldrótokkal. Ugyanis a héj, bár kemény, de rideg és könnyen törik.


Aztán vannak valami gumiszerűen rugalmas zsinórral összetartott, különálló darabokból álló kösöntyűk is. Sajnos ezek a „gumik” (pedig erre a célra készülnek) nagyon nem időtállók, és hamar szétesnek. Az alábbi, pocsék felvételt most meg se tudnám ismételni, mert ez a karkötő éppen szétesett állapotban van. Kár, mert egy jobb felvételen látszana, hogy a strucctojáshéj úgy ragyog, mint a fehér porcelán. Alatta pedig egy, még (egyelőre) „üzemelő” gumival rendelkező összeállítás, kajszibarack magokkal.




A karperecekről áttérek olyan félkész nyakékekre, amelyek merev gyűrűk, és amelyeket már csak ketté kellene vágnom és megfelelő kapcsolóelemekkel ellátnom, hogy hordhatóvá váljanak. A nagyobb fajta kókuszok „egyenlítői abroncsa” sok női nyak méretének pontosan megfelelne, ám fejjel nem lehet átbújni rajtuk, tehát csak akkor használhatók, ha két részből állnak. A következő darabban a betétek mamut-elefántcsontból vannak. (És most, hogy idemásoltam a fényképet – erős nagyításból került ide – vettem észre, hogy ez éppen nem egy darabból készült, viszont „látszik, hogy a ragasztások nem látszanak”.)


A következő darab érdekességét a fényképről nem látni. Nagyon ritka az olyan kókusz, amelynek a keresztmetszete pontos kör, nem áll „csáléra” az egyenlítőjének vidéke, és egyenletes a falvastagsága. Az ilyen annál ritkább, minél nagyobb a dió. Ez egy ilyen, kivételesen ritka dióból készült. A betétek kajszibarack magok.



Itt pedig ugyancsak egy darabból álló nyakék látható, valódi elefántcsont gyöngyökkel.



A kókuszhéj szerkezetéről is érdemes néhány szót szólni. Az üzletekben általában tojásalakú kókuszokkal találkozunk. A tompább végükön három „szem” látható, melyek közül csak az egyik valódi „ablak”. Azon keresztül bújik ki a kókusz csírája, ha pálmává akar válni felnőtt korában. A másik két szemből – sajnos – a héj belsején egy-egy puhaanyagú sáv fut végig a kókuszon, néha majdnem a dió hegyéig. E sávoktól kifelé haladva a héj rendszerint sokkal vékonyabb, mint máshol. Talán ennek a két, szándékos héjgyengítésnek mentén reped szét a dió, ha arra szüksége van a gyökereinek kinövesztéséhez. Nem tudom, hogy tényleg így van-e, nem értek a kókusz ügyes-bajos dolgaihoz. A faragásnál ez kellemetlen, hogyha egydarabból akarjuk megcsinálni a faragványt. Szerencsére találni – nagyon ritkán – olyan kókuszt, amelynek nemcsak pontos kör a keresztmetszete, nem csak csálé abroncsot lehet kivágni belőle, de ráadásul a puha sávok is úgy haladnak át rajta, hogy nem vékonyítják nagyon a héjat. A két fölső nyakék ilyen kivételes kókuszból készült. A fölöttük lévőt meg valószínűleg azért ragasztottam darabokból, mert ki kellett vágnom a puha sávok környékét. Óriási dió lehetett, ha ennek ellenére nyakékméret készülhetett belőle. Nagy ritkán fölbukkannak golyóalakú kókuszok is, sőt citrancsszerűen belapított diók is. Az ilyeneknek lapos fenekéből készültek az előző történetekben bemutatott nyakékek.


Az első darabom megfaragása után legalább tíz év múlt el úgy, hogy nem is nyúltam kókuszhoz, legalábbis faragási szándékkal nem. Erre az a bizonyíték, hogy azt a ragasztót, amellyel az alábbi, egész diót ragasztottam össze, 1967-ben ismertem meg. Fogtam a kókuszt, kettévágtam, kiszedtem a belsejét és a két héjfelet összeragasztottam, amiben semmi érdekes nincs (kivéve az új ragasztó kipróbálását). Viszont a diót lecsiszoltam és fényesítettem. Ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem a kókuszhéj kisugárzásába. A dió alatt látható „állvány” karperecnek készült, de miután kicsit sem kúpos, kellemetlen lenne hordani. Ez, bár későbbi darab, de még jóval megelőzte a tapasztalataimat arra vonatkozóan, hogy milyen a kellemesen hordható kösöntyű.



Ezután már „tudatosan” kezdtem foglalkozni a kókuszhéjjal, nem csak amúgy, félvállról. Sajnos a munkám mellett nem nagyon jutottam hozzá, mert ez olyasmi, amit nem lehet egy fél óra után letenni, hogy másnap majd folytatódik rajta a munka. Világos, hogy a hétvégeken több időm volt, de a faragás csak lendülettel működik, és rettenetes, ha az ember vasárnap este a lendület közepén tart, és a „lengést” majd csak a következő hét végén tudná folytatni. Mintha egy gibont, amely az óriási ketrecében valóságos légi balettot mutat be, ahogy hosszú karjaival egyik pontról a másikra lendül, a mozgásában minden megakadást, lendület megtörést elkerülve, megfognánk a levegőben két pont között és egy hét múlva ugyanott engednénk el, ahol megfogtuk... Ezért aztán nem egyszer fordult elő velem, hogy egy, a lendület közepén letett, félkész munkát több év elmúltával folytattam csak.



A fenti képen egy hajpánt, vagy hajcsat (kontydísz?) látható piros plexi berakással és tűvel. A tű bekattan a helyére tolva, tehát nem lehet elveszíteni, mert nem csúszik ki magától. A berakás itt besüllyesztés. A héj nincs alatta átvágva. Ha át lehet vágni a héjat a berakáshoz, nagyon megkönnyíti a munkát.


Itt egy karperecben mandulahéj keresztmetszetek vannak, és itt átvágtam a héjat. Csakhogy a karpereceknél az átvágás azt jelenti, hogy a lombfűrészszál ferdén áll a gyűrű szemközti oldala miatt. Vagypedig a fűrészszál átmegy a gyűrű másik oldalán is, de akkor nagyon kell vigyázni, hogy az ember csak ott fűrészeljen, ahol akar és ne ott is, ahol nem látja, hogy „mit csinál a fűrész”. De ehhez a karperechez tartozik egy kis történet is. Talán 15 évvel ezelőtt ismerkedtem meg Alexander Brody-val, Bródy Sándor unokájával. Egyik könyvében idézte egy versem néhány versszakát, és azokról olyan szépeket írt, hogy mindenképpen szerettem volna megismerni. Ez sikerült is, amikor egyszer, véletlenül mindketten Budapesten voltunk. Mindig volt nálam néhány faragvány (eldicsekvési céllal), amelyek közül néhányat neki is megmutattam.




Ez a mandulahéjas annyira tetszett neki, hogy feltétlenül meg akarta venni a lányának, vagy az unokájának, aki a Hawai szigeteken él. Azonban én ezt – mint első és egyetlen darabot – semmi pénzért nem akartam eladni (ilyen csökönyösen zsugori vagyok). Aztán abban állapodtunk meg, hogy csinálok egy másolatot, és azt ajándékba adom, nem fogadok el érte pénzt. (Az első darabot kislányom kézméretére szabtam, amikor még nem volt felnőtt méretű keze, tehát azzal különben sem lehetett volna sokat kezdeni a Hawai szigeteken.) Az alsó kép már a másolatot mutatja, amely láthatóan nagyobb az eredetinél (és szerintem szebb is egy kicsit, csak a felvétel pocsék). Most valahol Hawaiban hordják (vagy hever egy fiókban).



Türkíz Göncölszekér, plexi tű (ami PMMA, azaz poli-metil-metakrilát).



Kamasz (félérett) kókuszhéj, sütőben megpörkölve. A héj eredetileg egységesen sárgás-krémszínű, de némelyiknek egyes területei – egészen enyhe melegítés következtében – ilyen barna lesz. A tű szaruból van.



Plexi tű és – a rossz felvételen alig megmutatkozó – strucctojáshéj „alárakás”. Hajpántot nem sokat csináltam, pedig hálás munka, szinte pillanatok alatt lehet elkészíteni egyet-egyet, és végtelen változatot lehet kitalálni. Gyakorlatilag a tű megcsinálása a fő munka. És ezek azok a darabok, amelyeknél a kókuszhéjat „hagyhatjuk beszélni”, itt mutatkozik meg leginkább, hogy mi rejlik benne. Ez látszik a következő hajpánton, amelyben a tű szaru.


Végül még egy darab, két különböző színű szaru közreműködésével:



A következő tárgyat nevezhetném jáspisgolyó-foglalatnak. A golyó két viszonylag lapos kókuszhéj-fenék közé van ragasztva, elforgatható, de kicsit sem lötyög a karmok között. Az alapzat alig megmunkált felületű kókuszhéj. Hogy lehet ilyesmit ilyen pontosan csinálni?



Tudni kell hozzá, hogy a kókuszhéj nem rugalmas, tehát ha a golyó túl nagy lett volna a két fenékdarab összeragasztása előtt, legföljebb csak egy-két tizedmiliméterrel lehetett volna nagyobb. Ravaszul kell eljárni. Fogtam a két héjfeneket, amelyeket már eleve egyforma átmérővel vágtam ki a kókuszból, és a ragasztandó felületeiket síkra csiszoltam. Ezután nagy, köralakú lukat vágtam mindkettő közepére, természetesen egyforma nagyokat, de csak akkorákat, amelyek nem engedték a két héjat összeérni, ha közéjük raktam a golyót. Ezt a két lukat egyenletesen és óvatosan nagyobbítottam egy kúpalakú tárgyra ragasztott csiszolóvászonnal, mégpedig a golyót időnként közéjük rakva, hogy lássam, hogyan közeledik a két sík felület egymáshoz. Amikor összeértek, akkor vágtam ki a karmokat, arra vigyázva, hogy egy pontjuk megmaradjon a luk körvonalán. A ragasztás előtt fejeztem be a faragást, csiszolást, fényesítést. Az alfa-cianakrilát ragasztóval a következő módon lehet a kókuszhéjat ragasztani úgy, hogy a ragasztás szinte láthatatlan lesz. Ez nagyon híg pillanatragasztó, amely hirtelen köt, illetve keményedik meg, ha megfelelnek hozzá a körülmények. Két dolog fontos: hogy elzárjuk az oxigéntől, és hogy a ragasztandó felületeken legyen néhány vízmolekula. Télen, erősen fűtött helyiségben – különösen, ha kint nagyon hideg van – olyan száraz a levegő, hogy a ragasztó nem hajlandó kötni. (Kivéve persze, ha két ujjunk közé kerül egy csöpp, mert ott elég nedvességet talál az azonnali megszilárduláshoz.) Tehát, a nagyon pontosan összeillő, simára csiszolt felületeket megnyálazom, és addig fújom, míg a nedvesség láthatóan eltűnik. Ekkor összeillesztem a két darabot, és azokat nagyon enyhén nyomom egymáshoz. A ragasztóval rámegyek az illesztékre, amely kapillárisan szippantja be a ragasztót, és az azonnal köt. Ezután már csak az illeszték simára reszelése, csiszolása, fényesítése marad hátra.



Az eddig itt fölsorolt tárgyak kizárólagosan kézi munkák. Még a lombfűrészszál átfűzéséhez szükséges lukakat is kézzel fúrtam. Kivétel az egész kókuszdió, amelyet esztergagépen vágtam ketté, lombfűrésszel, hogy ne rövidüljön meg túlzottan a ragasztás előtt. Viszont a fönti képen látható gömbfelület-tetraéderen csak a ragasztás és a végső csiszolás, fényesítés volt kézi munka.


Egyszer láttam valahol egy ilyen idomot gipszből. Nem tudom, milyen módszerrel készítették, de mindig szerettem volna csinálni magamnak egy ilyen tárgyat, csak azt nem tudtam, miből kellene csinálnom. Kövek megmunkálására nem vagyok berendezkedve, a gipszet túl póriasnak tartottam ilyen „nemes idom” számára. És attól féltem, hogyha fából csinálnám, a fa erezete – bármilyen szép – zavarná a tárgy geometriáját, pedig ebben éppen az az érdekes. Akkor még nem gondoltam tömör műanyagra, de abból aztán – közel fél évszázaddal később – mégis megcsináltam. Az idom érdekessége, hogy gömbdarabokból áll, és a gömbfelületekkel szembeni csúcsok a gömbközéppontok. Fölmerült annak a lehetősége, hogy kókuszhéjból csinálhatnám meg. De ahhoz kellene találnom egy közel golyóalakú kókuszt. Ugyanis a tojásalakú dió hosszirányú görbülete más, mint a keresztirányú, és a héj nem elég vastag ahhoz, hogy abból gömbfelületet lehetne csinálni. Sokáig kerestem, mire végre találtam egy megfelelő kókuszt. Sajnos kiderült, hogy abból csak két darabot tudok kivágni. Tehát kellet volna egy másik kókusz is, amely nem csak gömbalakú, de a mérete lehetőleg alig tér el az elsőtől. Kezdődhetett a még sokkal hosszabban zajló keresgélése a második diónak. De végül megtaláltam.


A durván kivágott darabokra belül műanyag csapot ragasztottam, amelynek segítségével, esztergagépbe fogva, valódi (és pontos) gömbdarabbá tudtam esztergálni a héjdarabokat. Ezután marógépen pontosan martam a darabokra az előre kiszámított szöget, és azt persze háromszor is elforgatva, 120 fokonként. A ragasztás aztán – a fönt leírt módon – már gyerekjáték volt. A gömbfelületek sugara egyébként 55 miliméter.


Az alábbi nyakláncot látván, bárki kérdezhetné, hogy hol itt a kókuszhéj? Mindenki ismeri ezt a fajta vaddiót. Ilyenkor ősszel a Margitszigeten lassan végigsétálva rengeteget találhatunk belőle. Én Zürichben találtam egy fát, sok évvel ezelőtt, amely alól több mint 200 ilyen, szívalakú diót szedtem össze.



A képen látni a megmunkálatlan diót és alatta a meglehetősen elhízott szivet, amely lesz belőle, ha lereszeljük a durva rücskeit. A nyaklánc érdekessége, hogy a 200 dió -- kilenc kivételével -- mind egyformán szívalakú volt. A kivételes kilenc viszont ilyen kövér orsóforma volt. Azokból lett ez a lánc, mégpedig úgy, hogy a rücskeiket csak félig reszeltem le és a megmaradt mélyedéseket kókuszhéj fűrészporral töltöttem ki és itattam át alfa-cianakrilát ragasztóval. Egyébként a két barna golyó is kókuszhéj. A képen látható még két füldísz, amelyek a lánchoz illenek, de azok már a szívalakú diókból készültek. A nyaklánc eredeti mérete kislányom nyakára volt jó, mire nagylányom lett belőle, meg kellett hosszabbítanom a láncot kókuszhéj golyók beiktatásával. A további nyolc, 8 mm átmérőjű golyó, 64 miliméteres hosszabbodást jelentett, és a lánc most már felnőtt nyakakat sem fojtogat.



Kézzel gyártva eléggé fárasztó dolog kókuszhéj golyókat csinálni. A héj vastagsága ritkán haladja meg a 4, 4 és fél milimétert. Tehát örülhetünk, ha két héj összeragasztásával sikerül nyolcmiliméteres golyókat előállítanunk. Természetesen három-négy réteg héjat is használhatnánk, és géppel is dolgozhatnánk, de az más lapra tartozik. A legtöbb darabom előállítására nekem elég volt egy asztal sarka és néhány kéziszerszám, például használt vagy törött tűreszelőkből köszörült vésők.


Golyógyártás: mondjuk, 4 és fél mm vastag héjból kivágunk két 8 és fél mm átmérőjű körlapkát. A lapkák egy-egy felületét síkra csiszolva, azokat pontosan összeillesztjük és összeragasztjuk (persze, pillanatragasztóval, semmi mással!). Ezután golyóformára reszeljük a kis, henger alakú héjragasztványt. Ez – természetesen – nem lesz pontos (tökéletes) golyó. Szerzünk valahol egy lukasztó szerszámot, amelynek 6,5-7 mm a belső átmérője. Ha ilyet nem találunk, jó egy ugyanilyen belső átmérőjű vascső is. Lényeges, hogy a cső egyenesen legyen levágva, és hogy a belső köre éles maradjon (a lukasztó se legyen életlen, elkoptatott szerszám). A kinagyolt golyót rátesszük a lukasztó köralakú élére (vagy a vascsőre), és hüvelykujjal rászorítva forgatjuk el, amíg gyönyörű golyó nem koptatódik belőle. Hosszantartó munka, és sajnos nemcsak a szerszám koptatja a kókuszhéjat, hanem a héj is a szerszámot. Ezért csodás, ha acélcsövet találunk, azt rideg-keményre edzzük, és a végét – ha elkopott – utánköszörüljük. A rideg-kemény acélcső lassabban kopik, mint a vascső, viszont a vascső előnye, hogy köszörű helyett reszelővel is frissíthetjük, azaz élesíthetjük. (A ridegre edzés módja: világos-cseresznyepirosra tüzesíteni és hirtelen lehűteni vízben. Ezt csavarhúzóval csak akkor szabad megcsinálni, ha utána kellőképpen hőkezeljük, hogy elmúljon a ridegsége. És persze – sajnos – a közönséges vascsövet nem lehet megedzeni.) Ha nem találunk vascsövet, a sárgarézcső is jó (még jobb lenne a bronzcső), csak hát az még a vascsőnél is gyakrabban veszti majd el az élét.


Kókuszhéjcsörgő kisunokámnak. Két héjkupola között acélgolyó. A nyél PVC:



Fülcsüngő, elefántcsont gombokkal. Itt megint csak magyarázatra szorul, hogy mi ezen a semmitmondó ékszeren az érdekes. Hát az, hogy nem csak gömbfelületet nehéz kókuszhéjból kicsikarni, a hossz- és keresztirányú görbületek különbözősége miatt sík karikákat is szinte lehetetlen. Hát még, ha szeretnénk, hogy a karikának tisztességes vastagsága legyen, és ne csupán cérna vékonyságú semmiségnek tűnjön. Két egyforma gyűrűpár „összehozása” majdnem olyan nehéz volt, mint a gömbfelület-tetraéder „létrehozása”.

Ezzel be is fejezem a különleges darabok fölsorolását, amelyek eddig háttérbe szorultak a rengeteg, többnyire kerek és lapos nyakék mögött.


Zollikerberg, 2022 XI. 5.


 

Kapcsolódó írásaink:

51 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page