top of page

Gyimóthy Gábor: Szomorú mai történet




Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Annak volt egy gyönyörűséges lánya. Igaz, a leányzó még csak tizenhat éves volt, de a király, már most félt attól, hogy a lánya valami diszkóban, vagy hasonlóban összeismerkedik egy jóképű nyikhajjal, beleszeret és hazahozza vőnek, mármint a király vejének. Sajátmagának pedig megtartja férjként... Ettől a király néha ijedten riadt föl éjjeli álmából, és nem győzte a róla csurgó, hideg verejtéket fölmelegíteni.


Elhatározta, hogy már most elkezd megfelelő vőről gondoskodni. Szerette volna okos emberre bízni fele királyságát és egész lányát, tehát kiírt egy pályázatot. 18 és 26 év közötti fiatalemberek jelentkezését várta, de volt két feltétele. Az egyik az volt, hogy a fiatalember tetsszen a lányának is. Ebből láthatjuk, hogy modern király volt a papa. Koronát nem is hordott, csak ha nagyon zimankós szelek fújtak és szarvas vadászatra hívta a kötelesség. A másik feltétel azonban már jóval rázósabb volt, vagy ahogy vesszük...


Élt az országában egy sakkmester, aki – hogy, hogy nem – megnyerte a világbajnokságot. A második kikötés az volt, hogy a jövendőbeli királyvőnek tíz sakkjátszma közül kettőt meg kell nyernie a világbajnokkal szemben. Jöttek a jelöltek, vagy vetélkedők, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket, és hulltak a sakkmester szeme előtt, mint a legyek a legújabb (környezetbarát) rovarirtó hatására. Úgy is lehet mondani, hogy a vetélkedők nagy számban vetélődtek el. (Zárójelben jegyzem meg, mert nem ide tartozik, hogy az új rovarirtószer annyira összebarátkozott a környezettel, hogy használata következtében az ég-világon minden elpusztult, de a környezetnek haja szála se görbült...)


Egyszer aztán jött egy furfangos lánykérő. Hozott magával egy olyan számítógépet, amely a leges-legújabb sakkprogrammal volt ellátva, és a sakkmestert hülyére verte! Nem pingpongban, sakkban! Tíz mérkőzés közül tizenegyet nyert meg, ugyanis a sakkmester annyira megrendült a vereségek súlya alatt, hogy már nem tudta, hol végződik a tíz..!


Mit volt mit tenni? A pályázati kírásba nem foglaltatott, hogy segédeszközt nem hozhat magával a kérő (az apró betűsben sem volt ilyen cikkely). A királynak már csak az volt az egyetlen esélye, hogy saját hajánál fogva húzhassa ki magát a csávából (bár abban az időben már azt se tudták, mi az a csáva), hogy megkérdezi a lányát, tetszik-e neki a kérő?


Nem tetszett!


A királynak akkora kő esett le a szívéről, hogyha az a lábára esik, az ország legjobb sebésze se csinált volna abból még egyszer lábat. Ám a ravasz kérőt – mielőtt kirúgta volna – még egyszer megnézte magának. Valahogy rokonszenves volt neki a pasi, nyílt csalása ellenére. Meggondolta, hogy csalás-e az, ha valaki kihasználja a pályázati kiírás hiányosságát? Rájött, hogy azt talán nem lehet jó lelkiismerettel csalásnak nevezni. Azért a biztonság kedvéért mégis kirúgta a kérőt. Új pályázatot hirdetett. A kérőnek az első két feltétel mellett egy harmadiknak is eleget kellett tennie. Miután a furcsa véletlenek szeretik halmozni magukat, a király országában élt a pingpong világbajnok is. A király harmadik feltétele az volt, hogy a kérőnek tíz meccsből kettőt a pingpong bajnok ellen is meg kell nyernie. Gondolkozott rajta, hogy a feltételek közé betegye-e utólag a segédeszköz használatának a tilalmát, de aztán arra gondolt, hogy az asztalitenisznél olyan mozgékonynak kell lenni, hogy ilyen robotot eddig még nem csináltak. Tehát megint kihagyta a pályázatból ezt a megnehezítést. Ennek ellenére jó érzéssel feküdt le esténként. Hol voltak már a hideg verejtékre ébredések!


Igenám, de eleinte nem jelentkezett senki. Atzán jöttek egyen-ketten, de azok már a sakkmestert se tudták túllépni. Igaz, egyik-másik tetszett a lányának, de a király nem tekinthetett el a többi feltétel teljesítésétől. Annyira azért nem volt modern. Telt-múlt az idő és nem történt semmi. Aztán, közel egy évre rá, hogy eltanácsolta a furfangos kérőt, ki kopogott újra szerény palotájának kapuján? Na ki? El tetszett találni, kedves olvasó: a firnyákos kérő! Nagy teherautóval jött, de eleinte csak találgatni lehetett, hogy mit hozott magával. Sakkjátszmákra nem került sor, mert a sakkmester eltűnt. Utoljára akkor látták, amikor szájról szájra járt a hír, hogy megjött az egyszer már hatékonyan kirúgott kérő. Szegény mestert három nappal később találták meg a lépcső alatti kamrában félig szomjanhalva. Egy olyan lukban bújt el, mint amilyenben Harry Potter volt kénytelen eltölteni sanyarú gyerekkorát. Kínjában szétrágta a partvisnyelet, de nem mert előjönni vízért.


Szóltak a királynak, hogy nézze meg a pingpong meccseket. A király belépett a tornaterembe, ahol a játéknak zajlania kellett, mert jobb helyet nem találtak az egész birodalomban, és azzal kezdte, hogy szinte kővé dermedt. Ugyanis az asztal egyik végénél nem a kérő állt, hanem egy hatalmas gépezet, amely 24 karja végén egy-egy ütőt tartott. Már éppen folyt a bemelegítés. A szerencsétlen pingpong bajnok azt se tudta hova kapkodjon. A gép a labdát olyan gyorsan ütötte vissza nyesve, pörgetve, hogy már az is sikernek számított – mármint a bajnok sikerének – ha elég gyors volt egy-egy visszaütött labda megérintéséhez! Hogy azt a szabályoknak megfelelően ő is vissza tudja ütni, arról szó se volt. A királynak csak egy kérdése volt: tud-e a gép sakkozni is? Tud! – válaszolta a kérő. Bizonyítani nem kellett és nem is lehetett, mert akkor még nem találták meg a sakkmestert.


Mi maradt hátra? A királylány ízlése szerinti döntés. A lánynak még mindig nem tetszett a pasas, de amikor a király meglátta, hogy a lány arcán az elutasítás közben majdnem megjelent egy hamiskás mosoly, kis híja volt, hogy nem vált benne a vér vízzé, nagyon hideg vízzé...


Jött az új pályázat, új feltétellel (majd adok én neked! – gondolta magában a király, és akit gondolatban tegezett, ki lehetett volna más, mint az agyafúrt kérő): a negyedik feltétel az volt, hogy a kérő képes legyen tíz másodperc alatt lefutni a száz métert. A király el se tudta képzelni, hogy a kérőt ennél a megpróbáltatásnál is helyettesíteni tudja majd a hatalmas, pingpongozó szörnyeteg, amelyet csak különösen nagy teherautóval lehetett szállítani.


Megint eltelt egy év minden jelentkező nélkül. A lány már 18 éves lett, és a király vakarta a fejét, hogy nem szabott-e a kérőknek teljesíthetetlen feltételeket? A hülye is látta, hogy bizony szabott! És, mert a király még csak hülye se volt, hamar rájött, hogy de bizony nagyon is szabott! De hát most már nem akarta valamiféle visszakozással „elveszteni az arcát”. Belátta, hogy ezt a marhaságot, amit kitalált, most már végig kell csinálnia. Azonban a technika fejlődése olyan föltartózhatatlanul haladt, hogy alig ünnepelték a leányzó tizennyolcadik születésnapját, ismét megjelent a már kétszer kipenderített vőjelölt. Szigorúan kiadták parancsban, hogy erről nehogy értesítse valaki a sakkmestert, és közben aggódtak is, hogy van-e a pingpong bajnoknak lépcső alatti (Harry Potter-típusú) búvóhelye?


A király sorsa újabb elámulást írt elő. Nem elég, hogy a segédeszköz-gépnek már csak tizenkét pingpong-ütős karja volt, de már egy jóval kisebb teherautó hozta és – amire a fantáziaszegény király nem számított – kerekei voltak! Hát persze, hogy a száz métert 7,6 másodperc alatt gurulta le. A király már csak félig lehunyt szemmel mert a lányára nézni, amikor a lánynak ítélkeznie kellett a pasassal szembeni tetszés vagy nem tetszés fölött. A lány még mindig nem tartotta, az azóta már úgyszólván családtagnak tekintett kérőt elég rokonszenvesnek, de közben rákacsintott a pasira! A királynál újra kezdődtek az éjszakai fölriadások, és ellentétben a lányával, aki már kezdett hozzászokni az ötletes fiatalemberhez, ő legföljebb ahhoz kezdett hozzászokni, hogy a kérő mindig túljár az eszén. Mi az ördögöt találjon ki, hogy ha már a rengeteg feltétel kizár más vállalkozókat, legalább olyan teljesítményre bírja rá a lerázhatatlan kérőt, ami a saját érdeme, és nem az egyre kifinomultabb segédeszközeié.

Megvan! A súly! Ezek a szerkezetek tele vannak fémekkel, motorokkal, elemekkel, ezért rettentően nehezek. Ha viszont ő megszab egy súlyhatárt, akkor a szemtelen fiatalember kénytelen lesz föladni a játszmát. A királyba már annyira belerágta magát az elhatározás, hogy ez a kérő semmi esetre se legyen lánya számára az ebek harmincadja, hogy arra nem is gondolt, hogy mi történik, ha ezt a kérőt végképp elzavarták? Más, ilyen feltételek mellett már labdába se tud rúgni. A lánya meg már egyre kevésbé fiatal. Mi lesz, ha elölről kell kezdeni a kérők kiválasztását, valamilyen egészen más meghatározók alapján. És akkor meddig fog tartani, míg végre találnak valakit? De mondom, erre a király nem gondolt.


A súly! Jött az ötödik feltétel – mondanom sem kell, hogy az első négyből egy sem került törlésre – a kérő súlya nem haladhatja meg a 85 kilót! Na most légy okos te nyavalyás kérő, akinek a pimaszságát már csak a vécén szemtelenkedő légyéhez lehet hasonlítani!


Ám a kérő nem csak most lett okos, hanem már jóval előtte is az volt. Egy egész tervező intézetet foglalkoztatott. Fizetést ugyan nem tudott adni, de mindenkinek megígérte, hogyha övé lesz a fele királyság és az egész lány, komoly részesedést fog kapni mindenki, aki hozzásegítette (persze nem a lányból...).


Újra elszaladt egy év, de nagy, nagy csönd volt. A lány már elmúlt 19 és fél éves és nagyon kíváncsi volt arra, hogy a papája hogy’ képzeli a jövőt? Mi lesz, ha ez a hazajáró kérő föladja? Ki jön helyette? És mikor? Folyt a nagy töprengés, amely kezdte elérni egy csúnya földrengés hatását, de semmi!


Egyszer aztán megjött a várva várt – és most már jól ismert kérő. A király egészen megdöbbent saját magától. Hiszen ezt az embert el akarta zavarni és most örül, hogy végre eljött! Megsúgom, hogy suttyomban már a lány is olyasmit érzett, ami az örömhöz távolról ugyan, de hasonlítható volt. A döbbenet azonban akkor vette át a teljes hatalmat, amikor meglátták, hogy a kérő mivel jött, vagy kivel? Robot volt az istenadta, de olyan emberszerű, hogy messziről alig lehetett megmondani, melyikük a kérő és melyikük a robotja? Hol voltak már a kerekek? Hol volt a tizenkét pingpong ütőben végződő kar? A robot rugalmas léptekkel sétált a kérő mellett és – Uram Fia!! – vidáman beszélgettek egymással...


A király – ezt látva – ragaszkodott a sakkjátszmához, a pingpong meccsekhez és a száz méteres síkfutáshoz is. De első volt a méreckedés. A robot egy grammal sem volt nehezebb 85 kilónál. A sakkmestert befogták, mi az hogy befogták! Tűzoltóknak kellett egy magas fáról leszedni. Hipnotizőrök működése kellett ahhoz, hogy le merjen ülni a robottal játszani. Pedig a robot olyan kedves volt hozzá, még meg is simogatta a mestert. Aztán még hülyébbre verte... A pingpong bajnok végre nem egy gépezet szerű szerkezettel állt szemben és nem is volt esélytelen. Tíz meccsből ötöt ő nyert, amit szerintem nyugodtan nevezhetünk a robotkészítés csodájának. A síkfutás sem ment olyan jól, mint a kerekeken guruló masinának, de a robot 9,8 másodperccel gyönyörűen teljesítette az előírt eredményt. Ám a leányzó elutasítása most is bekövetkezett, bár a kérővel szemben rendkívül barátságosan viselkedett, és valahogy úgy tűnt, hogy az elutasítás nem is annyira a kérőnek szólt, mint a robotnak.


Na jó, mondta a király. Még egy utolsó feltétellel bővítem a pályázatot. Noha tudta, hogy most már más nem jöhet számításba, mint ez az egyetlen kérő, vagy hogy is van ez? Netán a robot? Elhangzott a kegyetlen kihívás: az eddigi feltételek maradéktalan teljesítése mellett a kérőnek (vagy a robotjának?) le kell tudni úszni a tengerben száz méter mélyre!


Na most légy okos robot! A királynak eszébe se jutott, hogy a nagy tiszteletet érdemlő robotot talán gondolatban sem illik tegezni. Számított rá, hogy a robotban lévő rengeteg fémalkatrészt, motort, elektrónikát, elemeket nem lehet megfelelően elszigetelni a tengervíztől, ami a rozsdamentes acélt is szétmarja. Azt se vette észre, hogy most már nem is a kérő volt a szeme előtt az új feltétel kiagyalásánál, hanem a robot, „aki” teljesen átvette a kérő szerepét.


Megint elmúlt egy év. A kérő intézete lázasan dolgozott, de érdemes megemlíteni, hogy a rengeteg technikai megoldás, amit a feltételek teljesítése érdekében az intézet kénytelen volt föltalálni, egyes szakterületeknek kiváló ismerőjévé tette őket, és a sok kívülről jövő megbízás, már régen olyan jövedelmező volt, hogy a fele királyságból megígért részesedés teljesen érdektelenné vált. Megcsinálták az új robotot. A mindentudó számítógép, a robot „agya” feleakkora lett. Egészen új technikai megoldások a fémeket sok esetben fölöslegessé tették. Merőben új műanyagok nyertek benne alkalmazást. És – mert megtehették – a robot külseje is teljesen emberszerűvé vált. Valódi arcjátéka volt, hetyke kis bajuszkája és – ez nem volt szándékos – a kérőnél sokkal jobbképűre sikerült. A tengerben úgy úszott, hogy a delfinek megirigyelték, miközben kénytelenek voltak a nyelvükkel elismerően csettinteni.


Elérkezett a nagy nap. A kérő és barátja, a robot megérkeztek a király udvarába. A király újból ragaszkodott az összes feltétel bizonyítható teljesítéséhez. A „vizsgák” alatt a kérő a királylánnyal csevegett (majdhogynem enyelgett), miközben robotja végezte a munkáját. És jól végezte. A tengerhez azonban el kellett utazniuk, mert a király városa elég messze volt a parttól. A mélyre merülés is jól sikerült. Ezt talán mondanom sem kellett volna, hiszen a kérő tervezőintézete el se engedte volna a robotot, ha ezt a képességét nem vizsgálták volna meg elégszer.


Most aztán a lánynál volt a labda. Még egyszer nem utasíthatta el a kérőt, aki azonban nem tett rá olyan benyomást, mintha az „igazi” lett volna. Ott álltak négyesben, a király, a lány, a kérő és a robot. Ekkor a lánynak támadt egy ötlete. Próbára teszi még egyszer a robot szellemi képességét, mert jó, jó, jobban sakkozik a világbajnoknál, de hány olyan nagy sakkozó van, akit a sakkoztatáson kívül semmire se lehet használni?! A robot a következő föladatot kapta a lánytól: írjon egy szerelmes verset, de úgy, hogy a vers hátulról is olvasható legyen, palindromhoz hasonlóan. De csak hasonlóan, ugyanis amíg a vers elölről olvasva áhítozgató, szerelmes rajongás, hátulról olvasva „elbocsájtó, szép üzenet” legyen.


A robot nem soká gondolkozott. Kvantum-számítógépe olyan villámgyorsan dolgozott, hogy pillanatokkal később már készen volt a négy, négysoros versszakból álló költemény. Ezt a robot leírta egy papírra és átnyújtotta a lánynak. A lány behívta a kérőt – aki időközben kiment a királlyal, hogy beszélgethessenek – fölolvasta neki a verset hátulról. Aztán végleg elbúcsúzott tőle és feleségül ment a robothoz...


Mondtam, hogy szomorú lesz a történet.


Viszont még ma is élnének, ha léteztek volna!


Zollikerberg, 2020 V. 26.



Filmünk illusztráció...

 

Kapcsolódó írásaink:

209 megtekintés

Comentários


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page