Gyimóthy Gábor: A Szabu korong

Több, mint nyolcvan éve okoz fejtörést, hogy mi lehet a Szabu korong, azaz, milyen céllal készült. Rengetegen írtak róla okos dolgokat és tücsköt-bogarat is. Elhatároztam, hogy röviden én is beleütöm az orromat ebbe az ügybe, de mindjárt előre is bocsájtom, hogy én sem tudom megmondani, mire jó, és valószínűleg újat se tudok mondani róla. Azonban mégis érdemes megemlíteni, hiszen Magyarországon „elterjedten ismeretlen” lehet. A Wikipédia említést sem tesz róla magyarul, legalábbis én nem találtam ilyet.

Ezt a korongot, amely inkább tálszerű, mint korongszerű, 1936-ban találták meg egy egyiptomi masztaba alatti sírban, közel Dzsószer fáraó lépcsős piramisához. A piramisok építése előtt az egyiptomiak vályogból építettek hasáb alakú emelvényeket a sírok fölé, ezek a masztabák. Szabu, akiről a „korong” a nevét kapta, valami magasrangú hivatalnok lehetett (egyes szövegek hercegnek mondják) és kereken 5000 évvel ezelőtt élhetett. Az egyik érdekesség ezzel a „koronggal” kapcsolatban, hogy nem Szabu csontváza foglalta el a sír középpontját, hanem a korong. Ebből könnyen gondolhatnánk arra – talán nem is tévesen –, hogy a korong valami nagyon nagy tiszteletben tartott tárgy lehetett. Darabokra törten találtak rá. Nem hiszem, hogy az ásatók ügyetlensége törte volna össze, mert a síron látszott, hogy azt már réges régen sírrablók is meglátogatták. Sőt, azt is el tudom képzelni – egész élénken –, hogy azt már eleve törötten temették el.

Ez a tálszerű valami iszapkőből készült (sok szövegben – tévesen – palát említenek) és az átmérője 61 centiméter. Szabályos köralakú, de a tálszerűségét három helyen (egymástól 120-120 fokra lévő) áttöréssel szakították meg. Ezeknél az áttöréseknél, majdnem úgy, mintha az áttörésből hiányzó részeket hajlították volna befelé, három „szirom”, vagy „nyelv” mutat a középpont felé. Legkésőbb ezeknek a szirmoknak a láttán gondol rá az ember, hogy fémtárgyat lát. Nem én vagyok az első, aki arra gondol, hogy ez tényleg egy fémalkatrész kőből készült másolata lehet. A tál közepéből csövecske áll ki, amelynek belső átmérője 8 centiméter, és rendkívül pontos, hengeralakúnak tűnő fúrat. (A tárgy sajnos sosem volt a kezemben, csak képről és filmekből ismerem.)

A másik érdekesség, hogy ilyen tárgyhoz hasonlót se előtte, se azóta nem találtak egyet sem! Térjünk vissza a tál anyagához. Az iszapkő üledékes kőzet, de nem annyira hasadékony, mint az ugyancsak üledékből keletkezett pala. Tizedmiliméternél kisebb szemcsékből áll. Nem lehet túl könnyű megmunkálni kőszerszámokkal sem, és a viszonylag puha vörösrézzel sem, ami akkor az egyetlen, szerszámnak is használható fém volt. Persze nem zárható ki, hogy egyes, akkori mesterembereknek meteoritvasból, vagy akár acélból is volt szerszáma (Tutankámon „vadászkése” is meteorit-acélból volt). Mindezenáltal, az iszapkő, bár nem hasadó, de talán még a palánál is törékenyebb. A tál falvastagsága körülbelül másfél centiméter lehet. A „szirmok” a végük felé még egy kicsit vékonyabbak is. Ami egyrészt azt jelenti, hogy az elkészítése nemcsak nagyon nehéz lehetett, hanem még az is csoda, hogy nem tört el megmunkálás közben. Másrészt pedig, hogy semmi olyasmire nem volt alkalmas, amely erőteljes használattal jár. Itt jön elő az a gondolat, amelytől az ember képtelen megszabadulni, hogy fémtárgy másolatáról van szó.

A tárgyat nézegetve semmi olyan technikai föladatot nem tudok elképzelni, amit vele meg lehetett volna oldani. Nemcsak akkori, létezhető föladatot, de mait se! Mindenféle hajmeresztő ötlettel támadták meg a problémát, például, hogy ez valami aerodinamikai vagy hidrodinamikai szerepet játszhatott volna (még kísérleteztek is a modeljeivel). Akit nem ejtettek magasról fejre és csak egy kicsit is ért a mai szerkezetekhez, egy pillantással látja, hogy ez a tárgy arra a célra biztosan nem volt használható. Az írások, amelyekben az áll, hogy hajócsavarra (propellerre) hasonlít, nyilván olyanoktól származnak, akik az életükben nem láttak még egy hajócsavart. Akkor viszont mi lehetett?

Az egyik modeljébe olajat tettek és azt meggyújtották. És megállapították, hogy – talán a szirmok hatására – a lángok szép magasra nyúltak és mintha táncoltak volna. Hahó! Megvan a korong célja! – mondták, de nem hiszem, hogy a mennyezetig ugrottak volna örömükben. Nem is annyira azért, mert az olaj más tálban sem éghet olyan nagyon különböző módon (pláne, ha azokban is van cső, amibe alulról levegőt fújnak), hanem azért sem, mert ha a tárgy ilyen céllal készült volna, akkor nem csak egyet találtak volna, sőt, rengeteg kísérleti elődjének is föl kellet volna bukkannia, például kerámiából. Márcsak azért is, mert a szirmok alámetszése lehetett a legnehezebb, legfáradságosabb és leghosszabb ideig tartó munka. Lehetetlenség, hogy valaki ekkora munkára hajlandó csak azért, hogy kipróbálja, „szépen táncolnak-e a lángok”, ha olajat tesz bele és meggyújtja.

Bár a magam részéről kizártnak tartom, hogy jártak volna itt földönkívüli „szakik”, de be kell vallanom, a korong legvalószínűbb magyarázata, hogy egy általunk ismeretlen célú és származású fémtárgy másolata. Az pedig honnan jöhetett volna ide 5000 évvel ezelőtt? Tegyük föl, hogy tényleg földönkívüli a tárgy eredetije, amelyet valahogy itt felejtettek. Akkor érthető a tárgy iránti – feltételezett – nagy tisztelet. Az eredeti fémalkatrész valahol egy másik sírban lapul, és hogy nem lett több másolata, az talán azért van, mert az első másolatot túl hamar temették el. A sírrablókat meg nem érdekelte – különösen akkor nem, ha esetleg már ők is törötten látták –, mert hát nem aranyból volt. De talán még más sírban is találnak további másolatokat (ha ez egyáltalán másolat).

Ezt a mesét mégsem tudom elhinni!

De nézzük, mi teszi a tál-korongot olyan fémszerűvé? Az áttörések külseje a tál peremének folytatása és fogantyúszerű, vagy fogantyúnak használható. Ám ezeknek az ívdaraboknak a vége nem lekerekítve folyik bele az áttörésekbe, hanem anélkül, hogy ott megvastagodna. Igaz, hogy egy fémöntvénynél is előnyös lenne az ilyen vastagítás, de az öntvénynél a súly is szerepet játszhat, tehát nem vastagítottak ott, ahol a „fogantyúk” amúgyis elég erősek lettek volna. Nem tudjuk, hogy a szirmoknak mi lehetett a föladata, de azt sejtem, hogy azt alámetszés nélkül is elvégezték volna, tehát az alámetszés csupán – egy elképzelt öntvénynél – anyag- és súlymegtakarítás céljából létezne, de ez persze nem biztos.

Nézzük a középső csövet. Azért, hogy a tálat használatkor föltűzzék egy póznára, nem kellene a fúratnak ilyen pontosnak lennie. Igaz, lehet, hogy az elkészítésének a módja magától adott ki ilyen tökéletes hengerfelületet. A csövecske külseje enyhén kúposan fut bele a tálba és a tövénél a legnagyobb az átmérője. Igenám, de – most jön az a részlet, ami miatt mérget mernék venni rá, hogy fémtárgy másolatáról van szó – a csövecske nem szépen, ívelten megy át a tál fenékfelületébe, hanem szinte élesen! Ez megintcsak olyan, ami öntvénynél sem előnyös, de hát ha ott erősen takarékoskodtak az anyaggal, akkor érthető. Viszont a követ megmunkáló, másolatkészítőnek mennyivel könnyebb lett volna a dolga, ha ott nem utánozza – rabszolgai módon – a cső élesen befutó tövét. Mint ahogy az – általa valószínűleg érthetetlen – szirmok alatti alámetszést is szolgaian utánozta. A csőnek valamilyen rendeltetése volt, illetve kellett lennie. Ha tényleg másra se hasznáták volna a tálat, mint olajégetésre bizonyos szertartásokon, akkor jóval egyszerűbb lett volva a tál alján egy csúcsos csapot kialakítani, amit aztán a földbe lehetett volna szúrni, vagy annálfogva a tálat valahogy másképp rögzíteni. De kétségtelen, ha a lángkehelynek készült tálat rúdra tűzve használták, akkor célszerű a tálbanyúló cső, mert egy közönséges lukon kifolyt volna az olaj, ha a belédugott rudat nem sikerül jól tömíteni. És akkor, ha az farúd, együtt égett volna az olajjal. Persze mindez csak abban az esetben, ha ezt a tárgyat tényleg olajégető kehelynek használták szertartásokon, vagy bárhol. Nem hallottam róla, hogy modern technikával egyáltalán megvizsgálták-e a tál fenekét. Volt-e benne olaj valaha? A mai eszközök ilyesmire rendkívüli módon alkalmasak. Hallottam például, hogy 3000 évvel ezelőtti kerámia bögrékből meg tudták állapítani, hogy az aztékok (vagy maják?) azokból kakaót ittak.

Még egy utolsó ötlettel is hozzájárulok az általános találgatáshoz: hátha három szálból összesodort kötél gyártására használták. Igaz, ennek nagyon ellentmond, hogy ilyen eszközt fából ezerszer könnyebb lett volna csinálni. És az is, hogy a törékeny kő nem nagyon bírta volna ki a kötélnek erősebb rándításait.

Szóval mégiscsak földön kívüliek? Vagy egy rég letűnt, korábbi, technikai civilizáció terméke lenne az a fémalkatrész, amiről másolták a kőtálat? Ezt még a földönkívülieknél is jóval kevésbé hiszem. Ha lett volna ilyen, rengeteg nyomának kellett volna maradnia. Magasszintű technikai civilizáció nem alakulhat ki – mindentől függetlenül – egy szigeten, amely aztán elsüllyed. Nagy szigeten sem! De ha mégis, az nem szigetelődhetett volna el annyira más területektől, hogy azokon ne lennének nyomai. Mennyi ideig tart egy magas technikai civilizáció kialakulása? Évszázadokig, vagy inkább évezredekig. Menny ideig tartott a mi, mai technikánk kialakulása? Lehetetlenség, hogy ennyi ideig ne lett volna kapcsolata más földrészekkel. Mellesleg, elsüllyedt, nagy szigetre sehol nem bukkantak eddig, pedig egyrészt már elég jól ismerjük a tengerek fenekét, másrészt meddig süllyedhet egy sziget? Többezer méterre úgy, hogy utána olyan a tengerfenék, mintha ott soha semmi nem lett volna? Az ilyesmi geológiailag meglehetősen megmagyarázhatatlan bukfenc lenne.

Mit mondhatok még e „korongról”? Azt, hogyha nem lenne olyan pontosan részarányos és nem tűnne száz százalékosan – bár teljesen ismeretlen célú – használati tárgynak, vagy akár gépalkatrésznek, akkor műalkotásnak nézném, mert igencsak tetszetős tárgy. Bárhogy is legyen, maga a darab elképesztő mestermű, akár önmagában eredeti, akár fémtárgy utánzata. Nem csak mestermunka, hanem műremek!

2023 VII. 5.

Forrás:

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: A Szabu korong

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK