Gyimóthy Gábor: Kísérteties kísérlet, avagy a szerszámkészítő kakadú. Mi, emberek – és az állatok

Az asztalon egy doboz, magassága másfél arasznyi, szélessége arasznyi és a mélysége talán ugyanannyi. Elülső fala átlátszó műanyag, amely azonban nem ér le az asztal lapjáig, nyílást engedve a doboz belseje felé. A doboz alja ferdén áll, lejt a nyílás felé. A doboz közepén rudacska áll, a tetején földimogyoró. A mogyoró magasságában, az elülső falon lukacska van, amelyen keresztül benyúlva, mondjuk egy pálcikával, le lehetne piszkálni a mogyorót, amely akkor a lejtőre esne és lecsúszna a doboz alulsó nyílásáig. Ennyit a berendezésről.

Behoznak egy nagy, majdnem fehér kakadút. Úgy tűnik, varjúnál nagyobb, talán akkora is lehet, mint egy egerészölyv. De ez nem az értelmi képességéről híres, sárgabóbitás kakadú. És letesznek az asztalra egy fenyőléc darabkát. Úgy is mondhatnám, hogy a kakadú rendelkezésére bocsájtják az eszközt. A lécdarab szabályos hasáb, ahogy illik, egymáshoz derékszögben csatlakozó oldalakkal. A hossza talán nem egészen arasznyi, szélessége 5-6 cm, vastagsága 3 cm, vagy kicsit több, és a fa száliránya természetesen a léc hosszában fut.

A kakadú pillanatok alatt fölméri a helyzetet. A mogyorós dobozt nyilván ismeri már előző kísérletekből, amelyekben más eszközökkel próbálhatott hozzájutni a csemegéjéhez, de ez egyáltalán nem biztos, ezt csak sejtem. Néhány másodpercig nézegeti a lécet, de fél percnél biztosan kevesebb ideig. Néha ferdén tartja a fejét, hogy jobban megítélhesse a kínálkozó lehetőségeket. Aztán – mintha mi sem lenne természetesebb – vaskos, erős csőrével a lécdarab élét elkezdi lehasítani, mintha mindig is ezt csinálta volna! Így a lehasított él olyan, mint egy pálcika, amely befér a dobozablak lukján. Csőrével ügyesen átdugja a pálcikát a lukon, de a nyelvével még igazgatja is a pálcikát, és végül sikeresen lepiszkálja a mogyorót. A doboz aljára csúszott csemegét aztán elégedetten megeszi.

Sajnos az ilyen filmek a leglényegesebb dolgokról (rendszerint) nem tájékoztatnak, de azt hangsúlyozta a kísérletet vezető hölgy, hogy ez a helyzet (és eszköz) a kakadúnak teljesen új volt. Az eredmény, helyesebben esemény még kísértetiesebb lett volna, ha a kakadú a mogyorós dobozt is először látja, de ezt sajnos nem tudom. Csak abból gondolom, hogy a kakadú nem próbálta oldalba lökni a dobozt, amitől a mogyoró ugyancsak leesett volna, mert talán már tudta, hogy az nem használna, ugyanis a doboz az asztalra van rögzítve.

Ám lehet, hogy ez az oldalbalökés (pofonvágás) csak emberi ösztön, nem kakadúi. Mi, emberek, szinte (mi az, hogy szinte!) gondolkodás nélkül csapjuk oldalba a készülékeinket, ha azok nem működnek, vagy nem működnek kielégítően. Állítólag a két holdraszállt, „első ember” egyike is (gondolkodás nélkül) vágott pofon egy nem működő, elektrónikus készüléket, és csak utána gondolta meg, hogy mi lett volna, ha azzal teljesen tönkreteszi a számára létfontosságú műszert. De a pofon nem csak csökönyös készülékek esetében lehet hasznos, bár lehet, hogy abból pofozkodás, sőt verekedés keletkezik...

De térjünk vissza a kísérlethez. Hányszor láthatott a kakadú az életében fenyőlécet? Vagy, ha az őserdőben frissen fogott kakadú lett volna, hányszor láthatott volna a természetben a fenyőléchez hasonló tulajdonságú dolgokat? De mégha látott is már fenyőlécet, honnan ismerte annak hasadékony tulajdonságát?

Bizony, a fenyőléc erősen hasadékony. Talán már sok mindenkivel fordult elő, hogy egy fenyőléc végét akarta valamire rászegelni, és a szeg kettéhasította a léc végét. Ez azért van, mert a szeg hegye nagyon hegyes szög, amitől ék módjára hatol bele a hasadékony fába. Ennek elkerülésére jó módszert ajánlok: állítsuk a szeget a fejére, és csapjunk a kalapáccsal a hegyére, amitől ellapul a hegye. A fenyőléc elég puha ahhoz, hogy így is beleverhessük a szeget, de így a szeg hegye már nem hasít, hanem „tépve” megy át a fán.

Na, de megint elkanyarodtam. Szóval, ha a kakadúnak bükkfalécet tettek volna oda (vagy akár akácfalécet, gyertyánlécet, vagy cseresznyefa-lécet), esélye sem lett volna – szerintem –, bármilyen erős a csőre, hogy annak lehasíthatta volna az élét. Vajon megpróbálta volna-e? De bárhogy is van, a helyzet villámgyors fölismerése, olyan esetben, amely a természetben nem fordul elő, kizárja, hogy itt ösztönös cselekedetről lenne szó. Tudatosan látta be, hogy a mogyoróhoz csak valamilyen segédeszközzel juthat hozzá, és ami a dologban a legelképesztőbb, hogy fölismerte a fenyőléc által adódó lehetőséget az eszköz előállítására, majd a tervet (mert a fölismerés már a terv csírája) meg is valósította, saját, nagyon korlátozott lehetőségeivel!

Kíváncsi lennék rá, hogyha, mondjuk nyolcéves, városi gyerekeknek adjuk föl ugyanezt a föladatot (akik valószínűleg ugyanúgy nem láttak még fenyőlécet, mint a kakadú), megoldanák-e? És ha igen, mennyi idő alatt? Nekik természetesen csőrpótló harapófogót is kellene adni a fenyőléc mellé. Egyáltalán, mennyi ideig gondolkoznának a lehetséges megoldáson? Mindenképpen el kellene végezni a kísérletet több kakadúval (többfélével és papagájokkal is) és több gyerekkel is.

Két dolgot nem tudok:

Ismerte-e már a kakadú a mogyorós dobozt?
És hogy tényleg nem csinálta-e már többször is végig ezt a kísérletet?

Ha már gyakorolhatta az esetet, akkor ez nem lett volna első eset, ami persze „enyhítené” a csodát, de nem nagyon...

Zollikerberg, 2023 VIII. 27.

Mi, emberek – és az állatok

Büszkék vagyunk értelmünkre, noha tök egyoldalú: el tudunk menni a Marsra, de miért van háború?!

Saját büszkeségem pedig

szerény és nem elfogult,

hogy állatot ösztönlénynek

tartsak, addig nem fajult.

Habár ma már sok intézet

serényen azon kutat,

hol végződik az ösztön és

hol kezdődik a tudat,

általában azt hisszük, hogy

állatnak nincsen esze,

s ami éltét irányítja,

csupáncsak az ösztöne.

Hát ez biztosan nem így van,

elhihetitek nekem,

ebben a néhány kis sorban,

erről szól az énekem.

Nyolckarú polip van, amely

– e tévhitre válaszul –

egyetlen látott példából

lényegeseket tanul…

Krokodíl, mely „csalétekkel”

röptében fog kócsagot,

papagáj, mely játszva old meg

ravasz „ördöglakatot”...

Autókkal diót törető

varjakról szól híradás,

s kagylót így törető sirály

sem csalás s nem ámítás!

Kánya, amely prérit gyújt föl,

s tűzzel zsákmányt menekít,

cinke, mely lelógó ágra

csinos fészket kerekít.

Varjú, amely drótból hajlít

kis kampócskát magának,

hogy élelmet piszkáljon ki!

– Az ilyen még vadállat?! –

Szajkó, amely szűk edénybe

követ addig hajigál,

míg az emelkedő vízszint,

csőréhez közel nem áll.

Kócsag, amely csalétekkel

fogja ki a halakat,

földi bagoly, mely trágyával

csal oda sok bogarat...

Tudjuk a mézjelző szarka

s mézorzó borz esetét?

Gyerekkorunktól ismerjük

e megható nem-mesét!

Keselyű, mely tudja, kővel

strucctojást föltörni jó.

(Ez neki, bár kezdetleges,

valódi konzervnyitó...).

Saskeselyű a magasból,

csontot sziklára hajít,

mert egyben nem tudja nyelni,

csak a kis darabjait...

Fészeképítés csodáit

itt föl sem sorolhatom,

s hogy az csupán ösztön lenne –

„hanyatt-homlok” tagadom!

Ne nézz úgy állatra, pajtás,

hogy az csupán hús és vér,

bár azt még nem tudjuk meddig,

de értelmük messze ér.

Ha az állat-értelemről

hallani akarsz okost,

kérdezz meg, barátom, bátran

pár kutyatulajdonost.

A hivatalos vélemény

gyerekcipőben topog.

Rengeteg csoda lesz majd még,

ami kiderülni fog...

Zollikerberg, 2023 VIII. 25.

Kapcsolódó világhálós film:

A különböző eszközök használata egyetlen cél elérése érdekében eddig csak a főemlősöknél volt ismert. Itt bemutatjuk, hogy két vadon élő Goffin-kakadu (Cacatua goffiniana) hogyan használ két különböző szerszámkészítési módszert, és hogyan állítanak elő egy szerszámkészletet egy trópusi gyümölcs maganyagának kinyerésére. Ez a felfedezés diverzifikálja a technológia filogenetikai tájképét, és a fejlett eszközhasználat konvergens evolúcióját feltételezi a papagájok és a főemlősök esetében.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Kísérteties kísérlet, avagy a szerszámkészítő kakadú. Mi, emberek – és az állatok

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK